Hölgyeim és Uraim!

Festő és fotográfus, két nő. A kiállítás címe: Mi ketten. Adódik tehát a kérdés, miért, mi a közös? Mi az oka az együttes kiállításnak? Nem csigázom az Önök türelmét, feleslegesen tovább, elárulom, hogy mire gondolok közös nevező gyanánt. Az idő és lenyomatai a közös, vagy legalább is hasonló gondolat. Ez a sommás megállapítás viszonylag könnyen kibontható Frankl Aliona fotográfiáiból. Képeinek zömén filmszalagok jelennek meg. A filmek eleve képeket rögzítenek, egy elmúlt idő, pillanat képeit. Valójában mindegy is mikor készültek, mikori pillanatok rögződtek a ma már kicsit anakranosztikus technikai eszköz, a kémiai felületet tartalmazó celluloid szalagokon. A következő lépésben a szalag fogságába ejtett időszeletek csak mint idézet-hordozók vannak jelen; nem látjuk valójában mi van rajtuk, mit „ábrázolnak“, melyik volt az a pillanat, melyet rögzítettek rajtuk. Az elmúlt idő is valahogy így működik emlékezetünkben, ott van gondolataink mélyén, de már nem látjuk, nem emlékszünk pontosan mit is, hogyan is? A képen egy-egy csavarodó filmszalag, rajta az eltűnt idővel, az esetlegesen csavarodó spirál egy olyan múltba vezet, amelyről már csak halványodó emlékeink vannak, vagy azok sincsenek. Van persze olyan szalag is, amelyen érzékeljük – nem látjuk pontosan – hogy valamiféle kép lehet rajta, de ez végtelenül nem fontos. Van olyan is, ahol az eredeti felvétel valószínűleg – de szép ez a bizonytalanság az elmúlt idővel kapcsolatban –, negatív szalagot, negatív képet jelenít meg, a valós látvány fordítottját. Az emlékezet is működhet így, az eredeti látvány az ellenkezőjébe fordult. Aztán vannak a jelölések. A csíkmásolaton, vagy a negatívon korábban bejelölt kockák melyeket majd nagyítani kell – a megragadott pillanat pozitív kijelölése –, vagy az ellentéte, az áthúzott képkocka: az örökre törlendő, megsemmisítésre váró momentum. A kriksz-krakszok it mint határozott grafikai jelek tűnnek elő, durva, de emberi beavatkozás az idő folyamatába. Kitörölve, megjelölve. A filmspirál (időspirál) megjelenítése már önmagában is technikai bravúr, ahogy a közelebb csavarodások a felsejlő valóságot, a távolabbi, életlenedő, életlen szakaszok az elmerülő pillanatok elvesztését teszik kézzelfoghatóvá, a szem számára értelmezhetővé. A rendkívül finom fotogramok szürkéi, feketéi, átderengő fehérei ma már egy eltűnőben lévő világ túlélői, óhatatlanul és nyilván akaratlanul artisztikusak, ami ebben az összefüggésben feltétlenül bóknak szánt megjegyzés: ebből, és csakis ebből a formai megoldásból bomlik ki az az üzenet, ami bennük rejlik. Egyszerűbb besorolni a két tenyérlenyomatot ebbe az idő-gondolatsorba: egy nyom, egy jól azonosítható, és nagyon egyedi lenyomat, amely csak látszólag egyszerű forma, a valóságban technikailag mégis egy mestermű: személyes és egyedi, másfelől mint képi közhely, nagyon is emblematikusan ismert időrögzítmény. Sokkal összetettebb az üvegsorozat: tárolók, amelyek a képeken üresek. Van amely átlátszó, látjuk, hogy nincs benne semmi. A kamra polcán várakozik (kamra és polc persze sehol) és arra vár, hogy megtöltsük. Ki ki azt rak bele, amit jónak tart, szilvát, barackot, befőttesgumit, dugót, lekvárt, emléket. Aztán van olyan – egyébként ugyanaz az üveg, amely csak áttetsző, vagy éppen átláthatatlan. Nem tudni üres-e, vagy valami titkos dolog lapul benne tegnapról. És azért van olyan kép is, amelyen Frankl Aliona írása van: alig olvasható, ezért nem értelmezhető üzenet az időből, szavak, gondolatfoszlányok felmerülnek, elenyésznek, valójában nem is fontos miről van szólnak. Egy korábbi pillanatban ugyan fontos levelek, naplórészek, írások lehettek, de mára, mostanra már mindegy mit üzennek, a látványok által felkeltett képzet a fontos. A mozgásformák sorozata a tárlókban a végtelen stilizáltság hatásmechanizmusát használja. A mozgó alakok óhatatlanul a görög vázák sziluett-szerű figuráit idézik, s egyúttal időbeli röntgenképek is. Ettől a különös benyomástól azonnal számtalan idősík jelenik meg képzeletünkben, jelen vannak, és még sincsenek.
Dévényi Monika képének címe a „Tovatűnt életek“, első pillanatban nehezebben sorolható be ebbe az időkeret elképzelésbe. Négy nagyon minimális vászon, minimális eszközökkel megteremtve. Az első pillanatban nyilvánvaló, hogy egy dekoratív tapétamotívum, amely keretez valamit, virágok, csíkok, girlandok, és úgyszintén minimális eszközökkel megteremtett felület. Még színeiben is önkorlátozó, különösen, ha Dévényi korábbi, meglehetősen színgazdag vásznaira gondolunk. Hogy ne legyen túl egyszerű megfejtésük, a látszólag egy táblányi képfelület – összetartozó forma – nem együtt jelenik meg, hanem messze széthúzva a síkban, s ettől már abban sem vagyunk biztosak, hogy ha összeillesztenénk őket, együvé tartopznának-e? A motívumvilág, a forma nyilvánvalóan idézet, a XIX.század végéről szól, lehet egy nőiszalon tapétája, lehet egy elegáns lépcsőház megfakulóban lévő díszítése, de az is lehet, hogy egy mondén hely megfakult, kicsit elhalványuló, töredékes rekvízituma. Ahogy az idő változik, megváltozik látásunk is, amit tegnap szépnek és felemelőnek láttunk, az mára időszerütlenül avítt, nézhetetlenül élvezhetetlenül rossz. Aztán egy idő után újra elkezdjük szépnek, valónak, igazinak látni, újra aktuális, újra élvezhető. Ez történt például a szecesszióval, mint generális művészeti stílussal, egyszer csak elmúlt, majd kibírhatatlanul korszerűtlen lett, aztán lesüllyedt a zsibvásárok giccs- szintjére, mígnem a 70-es évek végén újra kezdett felbukkanni, egyre szebb és elfogadottabb lett, s más körülmények között újra elnyerte helyét vizuális rendünkben. Ez az időutazás persze nem csak stílusokkal történhet meg. Dévényi Mónika valami ilyesmit jelenít meg akár emberi történetre vetítve a példát. Ugyanaz a forma, ugyanaz az emlék továbbél, más elrendezésben ugyan, de újra megjelenik, a következő generáció egy adott formát már másként közelít meg, másként lát, vagy esetleg mi magunk is mást látunk benne ma, mint tegnap előtt, talán másként rendezzük el magunkban, vagy egy adott térben. De egy ismétlődő, kicsit szimbolikus forma, amely keretet ad, körülölelte múltunkat, újra felbukkanhat, újra értelmet kaphat, igaz, már másként jelöli ki a határokat.
Ez az elrendezés, a négy képtábla elhelyezése teljesen máshova helyezi a figyelem hangsúlyait, a tapétaképből – ami már önmagában is időidézet –, valami gyökeresen mást hoz létre, az idő és emlékeink töredezettségét, ami ugyanakkor összeáll bennünk újra képi egésszé, mániákusan igyekszünk a széttört képet – időt, emléket, fragmentumot – újra egésznek látni, érezni. Minden ott van benne, a vonalak folytatódnak, a stilizált indák összekapcsolódnak, mégis más ez a kép, mint az úgynevezett eredeti volt. Elmúlt az idő, és a visszatérés, a visszaállítás valami mást, valami újat teremt, ami ugyan kapcsolódik is az időbeli előzőhöz, de a maga nemében már egy másik idősík. A különféle életek tudása és tapasztalata újra megjelenik, másként és máshol, az idő által módosítva, de mégis velünk maradva. A másik tárlóban Dévényi Monika fotói láthatók. Szorosan kapcsolódnak az előbbi, Eltűnt életek vásznakhoz. Persze a stilizáció sokkal erősebb, a motívumok ugyanakkor ugyan azok: különféle rövidülésekben a festmény motívumai, festősablonjai kezdenek önálló életet. Virágok, cirádák, görbületek, melyek a térbe is kilépnek, az azonos képi elemek – időbeli tudások –, teljesen új képi látványt teremtenek. Van az egészben valami hasonlatos a palackpostához, amikor üzenetet küldünk egy olyan eszközzel ami eredetileg folyadék tárolására találtatott ki, s egy másik folyadékon úszva – tengeren például – viszi el üzenetünket, amit esetleg csak évtizedek múltán kapunk meg, és szinte biztos, hogy nem mi voltunk a címzett. Ez a palackposta dolog egyébként Frankl Aliona üvegképei miatt is felmerülhet, úgyhogy ki ki gondolkodjon el, mit tenne az üvegbe. A kiállítást megnyitom.

Megnyitó: 2006. 11. 21., 18:00
Megnyitja: Fitz Péter
Nyitva: 2006. 10. 21. – 2006. 12. 12.
Barabás Villa Budapest
1122 Budapest
Városmajor utca 44.
Web: www.barabasvilla.hu
(térkép)