Kora reggel már sört kellett vinni a nyomdába, zacskókban cipeltem. Enélkül nehéz lett volna elérni, hogy a munkások befejezzék a früstököt, és eltakarítsák az olajos asztalokról a parasztkolbászt, svarglit, szalonnát. A törzsszöveget úgy szedték, mintha egy ormótlan, éktelenül zörgő írógépben ülnének benne, a címeket viszont csipesszel. Kis rekeszekből szedték ki a betűket, résen kellett lennem, hogy az ékezetek a megfelelő oldalra billenjenek, mert ugye fordítva láttam őket. Amúgy is állandóan fordítanom kellett, mivel a nyomdászok nem tudtak magyarul, horvátok voltak, és így triplán, 3 in 1 kellett ellenőriznem őket. Először is rá kellett venni Brankót, Markót és Ivót, hogy egyáltalán dolgozzanak, aztán, hogy a testvéri magyar ékezetes betűkkel (mert testvériség-egység volt akkor még), káromkodva, bajmolódjanak, jebi ga, majd pedig a korrektúrázás feketéje következett.

Ha tudnám ezeknek az eszközöknek és műveleteknek a nevét… Azonban a rendszerrel együtt elfelejtettem. Mekkora szóveszteség! Ráadásul két nyelven. Vastagon állt a fekete festék, meg volt egy henger, mely lehengerelte a betűket. Még nedves volt az újságlap, amikor javítottam. Legegyszerűbb volt viszont, ha magam kotortam ki a fiókokból a betűcskéket, s raktam őket bele, mintegy szemöldökcsipesszel, abba a... vasba. Vasban álltak a betűk. Miközben a munkások söröztek s a gépek őrülten zakatoltak - szocializmus volt, méghozzá önigazgatású.

A húszat sem töltöttem még be, egyenes szálú, hosszú, szőke hajam volt, mint a hippi lányoknak, és nyomdafestékes kezem. Akkor épp menekülőfélben voltam az újvidéki egyetemről, fellázadtam, és elvetődtem Szlavóniába. (Csak át kellett sétálni a valamelyik partizánbrigádról elnevezett Duna-hídon. Akkor még egy ország voltunk.) A női oldalakat és az irodalmi oldalt szerkesztettem a Magyar Képes Újságnál Eszéken; ezenkívül kis színes helyszíni riportokat írtam aratásról, néptáncosokról, hímző asszonyokról és bortermelőkről. Ez utóbbi különösen megfelelt a kedélyemnek. A horoszkópot is én írtam. Mindemellett lektor voltam, és még korrektor is. Kéthetente két napot a nyomdában hengergettem.

A főszerkesztő elvtárs természetesen fő kommunista is volt, ezenkívül a DNSZSZ - a Dolgozó Nép Szocialista Szövetsége, ha jól emlékszem, ami egyfajta ál-szakszervezet volt - főfunkcionáriusa. Én pedig épp egy kiugrott egyetemista, Végel László újbalos érzelmű titkos tanítványa, Marcuse, Althusser, Bloch és Fromm olvasója, aki épp Rudi Dutschke nyomán meneteltem volna az intézményeken keresztül. Az irodalmi oldalra benyomtam Hajnóczy Pétert, a horoszkópban lázadásra ösztökéltem az olvasókat, és amit a főszerkesztő elvtárs kihúzott a cikkeimből, azt én a nyomdában, egy-két üveg sörbe került, szépen visszacsempésztem. Mármint a fennálló rend bírálatát, mi sem volt természetesebb számomra, aki a marxizmus szellemében nevelkedett. Hiszen Pepitől én a kritikai gondolkodás és a hatalommal való konfrontáció kategorikus imperatívuszát tanultam meg.

Tovább is van, mondjam még? A főszerkesztő elvtárs, nyomtatott formában találkozván a pirossal kicenzúrázott mondatokkal, éktelenül elvörösödött, és az én újságírói pályafutásom azon lendületében véget ért. Terrorista tevékenységemért akkorát rúgtak a farmeremen, hogy visszapottyantam Újvidékre, ahol acélossá edzett ifjonti erővel fogtam neki ismét, Marx tanácsára, a világ megváltoztatásához. Ott korszerűbb nyomdagépek és hernyótalpas funkcionárius rajai tanyáztak, akik hadat üzentek a betűk autonómiájának, a mi ólomkatonáinknak. Ugyan miért látták őket olyan félelmetesnek, kedves Gutenberg?

Bezúzták a fejünket.

Cezúra. Agyrázkódás. Beszakadt memória. Egy halott. Innen, s onnan, nincs tovább.