Édesem, kicsikém, falatkám! Emlékszel hetvenötre? Amikor jöttünk fel Konstantinápolyból, neked Macedóniában, úgy Szkopje magasságában mekkora cukorhiányod támadt? Ki kellett ugornunk abból a jó kis fuvarból, pedig Belgrádig elvitt volna, ha nem is Újvidékig. Valóságos lázálomba csúsztál, amelyben megjelentek előtted a Boszporusz felett úszó felhők képében Isztambul habos sampitéi, és olyan vágyakozó lett az arcod, hogy a féltékenység lángja gyúlt bennem.

A szkopjei cukrászok majdnem olyanok, mint a konstantinápolyiak, mégis picit mások. Miért van ez? - kérdezted. Mert ezek zömmel albánok - mondtam. Nem érdekelt a hülyeségem, csak nyomtad befelé azokat a mézédes levekben kucorgó baklavákat és tulumbákat: Kemál Atatürk keretes arcképe után a Tito elvtársé alatt. Cukros bácsiknak neveztem őket, de nem izgatott annyira a humorom. Olyan kis cukik, dőltél mégis hátra, amikor lágy sóhajjal kielégültél. Ma sem tudom pontosan, mi járt eszedben, sok éve már annak. Vranjéban vagy hol, ott meg a csevapot imádtad. Megjegyzem, életemben nem láttam olyan cukrászdát, mint amilyen az volt. Ahol a mennyei fahajas szutliások mellett ilyen kurtácska kis sós birka-bögyölőkkel szolgálnak. Édes csevap és füstölt krémes. Ez van. Ez volt. Ez volt az!

Édesem, rajtad mintha nem fogna az idő. Cukorban az ember jobban megmarad? Mióta én cukis lettem, már nem gondolok akkora szimpátiával arra az édes viccre a füstbe ment diabetikusokkal. Nem is emlékszem, hogy nevettél volna rajta. Mellesleg: a fogaid bírják még? Enyéim jobbára kihullottak érett fejemből. Ami maradt, azok között ott fütyörész a szél. De ne aggódj semmit, nem ebbe halok bele! Hanem a hiányodba. Összetört a szívem, amikor nézted, én hogyan zabálok, és olyan kis undorítónak neveztél. Miért, madárkám, miért?!

Aztán Belgrádban meg azok a hatalmas krémesek a Crvena Zvezdában, tudod? A csapat rajongóinak legkeményebb magja bámulta, hogyan rámolod ripsz-ropsz befelé őket. Meg azokat a kis dióskákat félig lehunyt szemmel, kihúzott derékkal és összezárt combokkal, abban a tenyérnyi kockás szoknyádban. Nem hittem, hogy megússzuk, aztán valahogy mégis. Végül mindenki lázasan fizetni akart neked. És utána már nem sokáig akartál maradni a Balkánon. Vonzott emide ez a monarchikus cukrászat, mifene. Rigó Jancsi sarokháza, új kalandok, értem. Faképnél hagytál, pedig ne értse félre senki, azt hittem, mi összeragadtunk mindörökre. De nagy barom az, szívem, ki nem képes belátni, egyszer ejtik úgyis, mézes útnak rövid végén.

Nini, most meg látlak emitt! Baklavácskám, kicsi nyuszim! Semmi kétség, te vagy az. Ilyen bájos mosolya a nagy akció előtt nincs ember lányának. Ilyen szép hosszú, szenvedélyes ujjai, amelyek közül utána meg kell nyalni fennakadt szemekkel mind a tízet! Oooooh! Édes szívem, emlékszel rám? Ha csak egy mákszemnyi maradt is régi szerelmünkből, ha csak annyi, tudod is mit súgok neked, Seherezádém? Én sose tágítok, itt vagyok még melletted. Mindjárt itt, ebben a hercig kis büfében szemközt. Sahriár bácsid. Emlékszel még Isztambulra és Kemál Atatürkre?