Mikor megláttam Aliona órás képét, azonnal éreztem, hogy erről már ismeretlenül is írtam valamikor valamit az időim kezdetén, úgyhogy rávágtam beragadt szóda-automatámra, és a memóriám, láss csodát, működésbe lépett, minek következtében az alul kiköhögött mondattöredék fürgén műszerfalam zárjába ugrott, hogy haladéktalanul megforduljon benne, és a szöveg pedig reményteljesen felbúgjon, akár egy jó motor: "Minden óra más időt mutatott. Túl voltam minden földi hazugságon."

Egészen pontosan a Felszabadulás téren álltam az ötös busz megállójában 1973 környékén, mikor a mondat kopogtatás nélkül lépett színre, törte rám az ajtót. A tér egyik palotáján függő cizellált órák, valamint a mellettem álló úriember karórája és egy asszony nyakban hordott ékszerórája mind-mind más időt mutattak. Ez az élmény persze csak egy kis indító szilánkdarab volt egy már régóta bennem érlelődő, csehovi életérzésű,  önéletrajzi forrású darab megírásához. Hazabuszoztam, és késedelem nélkül nekiláttam Orosz darab című művemnek, amelyet nem sokkal később be is mutattunk Attila utcai lakásszínházamban.

Bár a formát Csehov ihlette, így harmincvalahány év távlatából már látom, hogy ez a bumeráng azért egy kicsit messzebb repült a tervezettnél, és útközben még magára szedett pár értelemmódosító kilót, redőt és ráncot. Mentségemül szolgáljon, hogy a totális rend őrizetében tengetve mindennapjainkat a szűkre szabott szellemi mozgástérben, akkori életérzéseinknek túlnyomórészt csak Csehov darabok szelepjein keresztül adhattunk igaz kifejezést. A darabból most csak Aliona képére vonatkozó részletet közlöm.

"Petruska:

Egyszer bementem a városba. Fogalmam sincs, hogy kezdődött az egész, de álmomban a nővérem a bokrokban dugott, és én a bőrcsizmámmal korbácsoltam a szeretőjét.  Fájdalom és élvezet nélkül visítoztak.  Nem tudtam abbahagyni, mert a szemük tejesüvegként csillogott. Olyanok voltak, mint amikor két halott lélek megjátssza, hogy még mindig éber. Egy súlyos acélkő feküdt a gyomromban, amit ki akartam tépni, hogy megöljem vele a halott szemüket, hogy széttörjem vele a mozdulatlan, süket szemüket, hogy pozdorjává zúzzam a béna, üres szemüket, és akkor hirtelen felébredtem. Abban a pillanatban parancsokat kezdtem osztogatni, egyenesen az iszap alól, az álmom mélyéről.  Kifeszítettem az agyvelőmet az álomkút mélyéről, felemeltem, és rögvest tudtam, hogy elindulok oda, elindulok be a városba.  Egyszerű, magától értetődő, langyoskás gondolat volt.  Olyan könnyű és lebegő érzés kerített hatalmába, mely túl volt az életen, túl a létezésen.  Kiadtam a parancsot, és a következő pillanatban már a város felé nyargaltam tökéletes magányban, megfosztva minden emberi köteléktől. Száraz, szürke, széltelen napfelkelte volt, igaz fények nélkül, egyetlen őszinte napsugár nélkül.  Minden olyan hamis és behízelgő volt, hogy kifordult tőle a gyomrom. Habár képtelen voltam köpni, mert a szám tele volt homokkal, a bőrömet véresre sebezte a por.  De semmi se számított. Semmi. A szívem tiszta volt, mozdulataim kristályosak, és a könnyeim engesztelhetetlenül ömlöttek. Fogalmam se volt, miről szól ez az egész, de az ígéret fölöttem csüggeszkedett, hogy semmi se fordíthat már vissza, tudtam, hogy meg kell történnie.  Úgy értem, valaminek.  Még nem tudtam, hogy mi az, de mégis tele voltam hittel és bizalommal.  A küldetés rám vetült durva tartalmával, selymes tapintású küllemével, anélkül hogy megengedte volna, hogy beléhatoljak, de akkor még egyáltalán nem érdekelt küldetésem célja.  Még az út szélén rágcsáló tehenekben is megbíztam.  A férgek az út közepén feküdtek, nem volt erejük, hogy arrébb  vonszolódjanak, de a lovamat mindez egyáltalán nem érdekelte. (Fájdalmas kacagás). Úgy vágtattunk, mint két fívér a pokolban.  Éreztem, hogy a ló én vagyok, és én pedig a ló vagyok.   Lóagyam nem vett tudomást se a térről se az időről.  Csak mozdulatok léteztek, ahogy nekifeszültek a légnek.  Minden szaglott.  Anyagok helyett csak szagok és és illatok maradtak hátra.  Édes jó istenem, milyen egyenes szálfa voltam, egy kecstelen, megszállott anyagyilkos, egy villogó, kinyílt bicska.  Valahogy kezembe került a kardom.  Feltartottam.  Súlytalan volt, fel akart repülni az égbe.  Aztán megérkeztem oda.  A városba.  Kora reggel volt.  Semmi sem volt még nyitva, csak egy órásüzlet.  Bementem.   A lovamról dőlt a verejték.  Vissza akartam fordulni az ajtóból, de képtelen voltam, kezem ráragadt a kilincsre, a kilincs ráragadt az ellenállásomra.  Rettenetesen nyomott a sors.  Bementem és körbenéztem és akkor megláttam.  Minden óra más időt mutatott.  Túl voltam minden földi hazugságon.  A játszmának vége volt.  El voltam veszve.  Tudtam, hogy soha többet nem megyek be a városba, hogy soha többé nem hagyom el a falu határát. Mindennek vége volt.  Ott állt a boltos az idő-apokalipszis közepén.  Kidüllesztette szemeit. A pokolba is, rémes volt, rettenetesen taszított!  Először levágtam a szakállát, aztán a fejét.   Utálom amikor az emberek meg sem szólalnak a félelemtől.  Gyűlölöm a félelmet.  Hagyta, hogy megtegyem.  Szótlanul reszketett."