Ha Proust volnánk, akik nem vagyunk, szemünkkel azonnal felfalnánk ezt a kesztyűt, és nyomban egy város szerteágazó utcáinak labirintusa indulna el a lábunk alatt. Nem vagyunk Proust, ez most már világos, emlékezetünk, és ami ugyanaz, fantáziánk meglódul mégis, reméljük valami ismeretlen irányba. Jóllehet a kesztyű, a kesztyű, az kesztyű. Képzeletünk, mint Kassa Tápéval, de legalábbis a tapasztalatainkkal, határos; nem bálokba visznek útjainak, nem Strauss szűrődik ki a kerthelységbe, nem látunk nagymamákat, dédanyákat és felmenőink fájáról nem perdül kecses francia négyesre senki. Ködös minden. Egy halott, egykor perzsák lakta várost látunk inkább, ahol neon szivárog az utcák felett, állandó novemberben szeszes párákba burkolózó kabátok billegnek, apai kézen fogott gyerekek lépegetnek haza az örök zongoraórákról, öreg lakások ablakából sárga csillárfény vetül az estére elnéptelenedő utcákra. A trafikban szálra adják, papírzacskóban a cigarettát, a frutti a lyukas fogakba ragad, a villamosokban tánciskolákat hirdet a felirat. Proustot, aki nem vagyunk, ebben a városban vitték ide-oda sokáig, így kezdődik és végződik az életünk, visznek valahová, a kettő között van egy kis időnk menni, és ha adatik, vinni másokat. Vitték bölcsődébe, templomba, óvodába és persze vitték őt is zongoraórákra, ahol hajlott hátú, csipkekesztyűs, hajlott hátú és korú úriasszonyok tanították neki Cerny ujjgyakorlatait. És vitték ékszerészhez és szabóhoz is, Kálmán és Kecskés úrhoz, apró boltokba, kalaposhoz és kesztyűshöz is bizony. A nyikorgós, csengőszós ajtók mögött lisztes fény remegett, szitált ki az utcára is belőle kevés. Olyan helyeken és tárgyak között járt, mintha, mondja ezt most bennünk Proust, akik, ugye, nem vagyunk, mintha egy valamikori, egykor Perzsák lakta városban botladozott volna, egy süllyedő, félig már víz alatt bomló városban, ahol egy csipkekesztyűs kéz, elegáns, kitartott és határozott mozdulattal a semmibe kap. A kesztyűs kéz még mindig, talán utoljára, megfogható.