Tatuval délutánonként gombászni jártunk a Somos tetőre, rendszerint pereszkéket és ízletes tőkegombát szedtünk, nagy csemegének számított, ha akadt egy-egy őzláb, azért akadt. Visszafelé a lovardán vettük alaposabban szemügyre a zsákmányt, kissé még elvarázsoltan az erdei emlékektől. Tatu nemrég mutatta meg, honnan isznak, és hol fürdenek a mókusok, és valóban láttunk is egy kis odút egy fa tövében, amely Tatu szerint a mókusok kedvenc medencéje. A lovarda mellett volt az íjászok gyakorlóterepe, ott lehetett lepkészni is, mellette szemétdomb, nem sokkal odébb pedig egy kis kápolna állt, Szent Annáról nevezték el, azt hiszem, de mindannyian azt képzeltük, hogy egy rejtélyes asszony lakik ott, aki amúgy a Somos tetőn gombászik, és bizalmas viszonyt ápol a mókusokkal. Tatu egyébként nem a lepkéket, szokásától eltérően még nem is az íjaikat mustráló lányokat nézte, a szemétdomb mellett álltunk meg,  szúrós szemmel nézegette, majd begyalogolt a hulladékrakás közepébe, és csillogó szemmel zsebre vágott egy fél pár gumipapucsot. Ritkán lehet ilyet találni, magyarázta, beteszem hígítóba, ebből lesz a legjobb ragasztó.

Tatu délután gombász volt meg mókusszakértő, de délelőtt cipész, meg csizmadia, semmiképpen sem egyszerű varga, a konyhában dolgozott, az volt a műhely, vagy a műhely volt a konyha, attól függ, hogy az egymással örökké elégedetlen házaspár melyikének szempontját fogadta el az egyszerű unoka. Mindennek megvolt a helye, meg az értelme is. Hogy melyik gépen varrják a felsőrészt, hogy melyikkel kell tűzni, melyikkel talpat varrni. Hogy melyik a legjobb ár, a legjobb dikics, amivel beretválkozni is lehet, a félelmetes és egyben vicces kacorkés, hogy ez a ragasztás nagyon újkeletű dolog, de mit csináljunk, ha a lányok most már ragasztott cipőket hoznak, el nem küldheti őket Tatu. A lányokat soha, soha nem küldené el. A mesterség csúcsa persze, hogy a csizma, ez nem is lehet kérdés: olyat kellett csinálni, ami, ha százszor s százezerszer ropják is benne, akkor is csizma marad. És volt is rá szükség, Tatu a népi együttes csizmáit készítette, s tartotta karban.  Minden csizmához hozzá tudta rendelni az oda tartozó bokát: törékenyt vagy vaskosabbat, csiklandósat vagy merevet, billenékenyebb, lazább inút vagy határozottat, kinek legjobban megy a vasalt patkóval a dobogás. Azokra a lábakra tágítgatta-feszítgette, olykor csavart a sámfán egyet-egyet, belül megkente néha a bőrt alkohollal, hogy jobban táguljon, esténként meg-megsimogatta a készülő csizmákat, duzzadtak, simultak, alakulgattak is kedvére reggelig.

Egy ballábas csizma áll a konyhakövön, benne szúette sámfa, éppen képzelődik a lábról, melynek része, és a jobblábasról, melynek társa lesz. És Taturól, aki épp megtörli csirizes kezét egy felhőben, hamiskásan megsimítja bajszát, és mást nem gondolhat, mint azt, hogy gyönyörű női lábak, mindvégig értetek éltem!