Van nekem odahaza három. Jó gyerekek. Járunk templomba. Néha. Van a nappaliban házioltár. Minden reggel imádkozunk, meg este is. Még sosem ütöttem meg őket. Nem ítélkezem. Bandika néha kitekeri Pötyi karját, olyankor kérem a mindenhatót, hogy bocsássa meg. Nem könnyű Bandikának, be van kötve a feje, mert betört, nem lát ki a kötés alól, hogy mit csavar. Böbe sokat sír, mert őt nagyon szereti az isten. A Pötyi azzal a kicsavart karjával is képes kinyomni a szemét. Van ereje, és jól tájékozódik. Stramm család vagyunk. St-vel. Ölembe vettem a kicsi Böbét, ringattam pár percet, mondtam neki, ha sokat sír, az jó jel. De ne legyen túl hangos, mert ordítok. Forgattam hasra-hátra. Nem akarta abbahagyni. Kicsit megráztam, és felemeltem a hangom, hogy hiába apró, látom rajta, mennyire különleges, az a szép porcelán bőre és a fénylő sárga haja, nem lehet ilyen buta, hogy nem ért a szóból, mikor még beszélni sem tud. Akkor jött haza az uram. Először belerúgott a hokedlibe, majd nekiment a kutyának, mikor végzett, elővette a gyerekeket.

Az uram nem szenved, mióta ismerem, csak boldognak láttam. Mindig tevékeny, és sosem üres a keze. Hol üveg van benne, hol az egyik gyerek. Én is amondó vagyok, hogy fő a békesség, isten szeme mindent lát, és csak annyi szenvedést tesz ránk, amennyit el tudunk viselni. A klinikán is mondtam annak a kedves szőke asszonynak, hogy nincs azzal semmi baj, ha naponta látogatjuk, minálunk az isten lakik, sosem engedné közénk a rosszat. Megijedtem kicsit azért, amikor könnyek gyűltek a szemébe, mert Pötyi erre kattan, egy idegennel pedig mégse kerülhetünk olyan intim testi viszonyba, hogy megnézzük a szemét belülről.

Varrt, csak varrt szegény asszony, ragasztott, tömött, merevített, protéziseket ültetett be, varrt megint és pityergett. Szegény asszony, nem hisz istenben. Azt mondja sírva, de drága hölgyem, ezek nem élnek, látja? Sosem nőnek fel, 10 éve jár hozzám, és ugyanakkorák. Szegény asszony, nem hisz istenben.