Akkor se, azóta se: hogyan kerültem közéjük.

Zúgolódás nélkül araszoltunk. Senkit sem ismertem fel.  Bőröndök, kizsigerelt aktatáskák, batyuk, ruhával lekötött kosarak, penészfoltos krumpliszsákok. Mindenkinél volt valami. Engem kivéve. Fönn, a csigalépcső végén, az ajtórésből sápadt fény világított. A vállamra vetett, vastag, esőszagú kabátot kellett csomagnak gondolnom. Azt le kell majd adni odabenn.  Mintha valaki reszketve fölsóhajtana,  azzal az akadozó megkönnyebbüléssel.  Ennyit értettem meg. Följebb léptem, de minden elsötétült. Nem tartott tovább, mint amíg fölhajtasz fél pohár vizet. Ez körülbelül harmincöt évvel ezelőtt történt, ezerkilencszázhetvenkettőben, vagy háromban.

Hiába tudtam, hogy álmodom, ha egyszer valóságosabb volt, mint az éberek világa, ahonnan átaludtam.

Tulajdonképpen nem nehéz felejteni. Nem olyan nehéz elfordulni, nem venni tudomást a végleg elsötétült boltból áradó huzatról, harmincöt évvel később.

Olajoshordókat használtak  gesztenyesütésre. Ezzel vigasztalom magam. Megmértek a hadirokkantak az utcán, húsz fillérért.  Fényesre pucolták a cipődet. Innen nézve mindenki szegény volt. Az a szó, hogy alamizsna. A javítani való cipőt például újságpapírba tekerték.

"Az ő feje pedig és a haja fehér vala, mint a fehér gyapjú, mint a hó, és a szemei olyanok, mint a tűzláng."

Az megvan, hogy nézett, rám és ki, valami üregből. Mintha virágot árult volna, talán cigarettát. Tudom, de nem emlékszem. Rendesen nem. Ha kibírtam volna még, legalább addig, hogy az ajtóhoz fölérjek. Nem kellett volna ennyit várni.

Rámnéz, mosolyog ferdén, elvesz, mint egy kabátot.