El kéne érni valamit. Nyilván el kéne érni valamit, annyit mondják, ezt hallod majd végkimerüléskor is, hogy el kéne érni valamit –, de mit?! Valami olyasmit, amire fölfigyelnek, ami vállveregetéssel és kivételes respektussal jár. Nem látsz ilyesmit, illetve nem tartasz igényt semmi ilyesmire. Nem (nem) mondasz igazat, mivelhogy nem látsz, hanem mert így találod célszerűnek és jelentősség teljesnek. Amikor mások például a szükségszerű fölemelkedésről beszélnek, te azon nyomban a lelkesedő ürességtől tartasz, hiszen miféle perspektíva mondatná ezt velük, ha nem a bennük verdeső perspektívátlan angyal. A jezsuita pap, Athanasius Kircher olyan eljárásokat tervezett, amelyek különböző mesterséges fényforrások segítségével a camera belsejét képzeletbeli ragyogással töltik meg; a lencsét az isteni megvilágítás érdekében áttetsző drágakövekkel helyettesítette. Nem rossz; amennyiben kizárjuk az ideiglenességet, a mozgást, magát az időt tehát, alkalmatlanná leszünk arra, hogy önmagában és önmagáért képzeljük el az elérhetetlent, vagy nevezzük inkább így, a menthetetlent, és akkor sikerült is magadra terelni a figyelmet. Azonban miért ragaszkodnál magadhoz? A széthullás beáll így is, úgy is; nagyszerű fölfedezés, csak így tovább! Például, egy ilyen változó és elképesztően instabil elrendezettségű világszerkezetben élve az ember minduntalan valami újszerűre vágyik, mindig mást akar elérni, mígnem aztán szétszórja, eltöri, elássa a trágyába, vagy fényképet készít róla. Hol az egyik iránti undor győz, hol a másik iránti undor; olyan, mint a valamihez tartozni akarás kényszere, nem?! Akkor kitűzhetünk valamit a kihajtókára; úttörővasút, angol lobogó, magyar partizán, FTC sakkszakosztály, Sex Pistols, Sicc, Kossuth címer, Jézus Szíve, Bétex! Nem vagy egyedül, az undort legyőzi a megszállottság (vagy nem). Eszünkbe ötlik; aki bélyeg- vagy gyufacímke, vagy más ilyesmi gyűjtése helyett éremgyűjtéssel kezdte az életét, annak lehetett valami tudása arról, hogy soha nem fog elérni semmit, és hogy nem vállal fel semmiféle célt semmiféle közösséggel. A magyar igazában ős éremgyűjtő, aki csodagyerekszámba megy, neki már nem is kell elérnie hát semmit; paradox helyzet. Az éremgyűjtők a legjobb alvók hírében állnak, de ezzel ellentétben szinte soha nem alszanak, figyelik, vagy csak elképzelik, ahogy a különb-különb fények ráesnek szép érméikre; nem közönséges élmény! Ágrólszakadt tudatlanok azok, akiknek nem adatott meg ez a tapasztalat. Semmit sem tudnak a látásról, és a látás céljáról. Tartsuk szemünket az elérhetetlenen! Vegyük úgy, hogy egy csodálatosan szép női test van felöltöztetve érmékbe. A női test láthatatlan, vagy áttetsző, csak a könnyű selyem, amelyre felaggatták az érmeket, sejteti a formáit. Mintha Vénusz születését látnánk; informatív álszeméremből tetőtől talpig érmébe öltöztetve. Az érem a pénztől származik; a magyarok pénzkultúrája komolytalan, elhanyagolható, éremkultúrája jelentős. A pénz fikcióvá lett, az érme, mint a siker mindennapi realitássá, azaz megfoghatatlanná, semmivé. Elérkezettnek látod tehát az időt, és végre odaadó bizalommal vagy minden irányban; azzal kezded, hogy nem hiszed el magadnak, hogy nem látsz elérhető célt; ha például most valaki azt mondaná - a fény ott az alagút végén, akkor te minden részvét nélkül azt válaszolnád, OK, megyek és leoltom!