Tán soha nem voltam ilyen bizonyos a választásban, Aliona mostani kínálatából a Szódavíz árusítás című képet akarom. (A birtoklás ellentmondást tűrő gesztusaként a címet én adtam neki.) Hogy is ne döntöttem volna így, amikor a Gulácsy arcú korai kolléga, Pécsi József puha, sötét felvételén Az Est lapok 1928-as, nádkeretes példányára egy szódásüveg árnyéka vetül, míg ma épp fordítva, mintha a megmaradt szódásüvegekre vetülne az est árnyéka. Többek közt arra a félbe vágott üvegre is, amely Aliona üzletének reklámtábláján látható. Nos, idekinn régóta nő az est, de nem itt, a melankólikus művésznő képén, amelyen egy fia árnyék sem látható, s amelyet oly egyenletesen önt el a fény, mint kisfröccs a lelket. S hát hogy is ne, ezt is meg kell vallanom. Szeretem a kisfröccsöt, szeretem a kisfröccsözést a Római parton. Azért is választottam Alionának ezt a képét. Szeretem magamat, amint kisfröccsözöm, és szeretem azokat, akik kisfröccsöznek velem. Kell, kell, amint a hideg, szénsavas kortyok a torkomba szúrják tolakodó sün-tüskéiket. Kedvelem a fémvázas asztalokat és székeket a kertben, jól esik hallgatnom a kavicsok zúzódását, látnom, mint integetnek a könnyű szélben az ágak, s hallanom a levelek megunhatatlan remegését. Szeretem nézni a távozó HÉV-et, és a fény tétova, olajos csuszamlását a poháron.

A szerkesztő asszony azt kérte tőlem, hogy miután kiválasztottam, nézzem, nézzem a fotót, és úgy írjak róla, hogy ne odaragadva, hanem szakadjak el tőle. Ihlessen meg a kép, és fikció legyen, amit írok belőle, a nézése alapján. Rendben, nyomban, de nyelvpucoló korba értem, és előbb megpróbálom kitakarítani a szövegből ezt a fikciót. Már a kezemben van a Bakos, ez a nyelvi KEOKH, vastagabb, mint a német-magyar kéziszótár, eszerint a magyarban több idegen szó és kifejezés van, mint kéziszó a németben. Megtudom belőle, amit tudtam már, hogy a szó latin eredetű, mégsem a latin-magyar szótárral kezdem, mert nekem - így érzem legalábbis - amolyan mai magyar fikciót kellene írnom, ásványvíz volt a császárkorban is, de szódásüveg nem. Meglehet, tévedek, és a szerkesztő asszonynak a legkevésbé sem volna ellenére, ha a félszeg Suetoniust ültetném magam mellé fröccsözni egy csapszék - taberna! - kőpultjához, már ha hajlandó volna a kedvemért egy ilyen zajos és veszélyes proli helyre betérni. Ha így alakulna, persze tudnék latinul, ez önmagában megérné a nagy utat. Zavaromban először bizonyára azt mondanám: „Quo usque tandem abutere, Catilina, patientia nostra!”, de ő intene, jól van, csak lassan, nem kell elsőre mindent elmondanom, ami a szívemet nyomja. A poharazgatásban lassan fölengedne köztünk a hangulat, és én megkérném, adja át nekem azóta elveszett könyvei kéziratainak egy-egy példányát, különösen a rómaiak szokásairól és erkölcseiről szólókét, amelyek hiányát nehezebben viselem, mint városom házainak lebontását, pedig az is fáj. Idáig elmennék. De már nem volnék képes arra, hogy szódásüveget tegyek a taberna kőpultjára, márpedig ez feltett szándékom ebben az írásban, Aliona e képét kifejezetten ezért választottam, de nem, erre már nem volnék képes. Tiltakozik ellene a történeti érzékem, egyetemi képzésem és a neveltetésem, az egész írói lényem, mondhatom. (I can get no, science fiction ...)

Szóval nem, maradok a takarításnál, puceráj lesz ez az írás, nem fikció. Tehát Bakos, nem Györkösy. Egyébiránt szigorú nyelvészeti szempontból is ez a helyes eljárás, sosem azt kell nézni, honnan jött egy szó, hanem hogy hová ért el. A fikció eszerint ma - pontosabban 1974-ben, hisz akkori az Idegen szavak és kifejezések szótára első kiadása - ezt jelenti: 1. kitalálás, elmeszülemény, koholmány. 2. képzelődés, agyrém. Hmm, nem előnyös, nem szerencsés. Ha ezt megnézte volna a szerkesztő asszony, talán nem kért volna tőlünk fikciót. Meglehet, megnézte, de bízott a szó harmadik, tudományos jelentésében. Mert az így hangzik: „a valóságban nem létező tény, helyzet, stb. feltevése, amely azonban a valóság pontosabb megismeréséhez vezethet.” Igen, ez már tetszik. Kiindulok akkor a képből, hogy legyen honnét elrugaszkodnom.

Aliona fekete-fehér felvételén egy üzlet látható, amelyben a cégtábla tanúsága szerint szódavíz kapható. Önök is láthatják a saját szemükkel. Ez önmagában elég ok a kételkedésre. Önökkel együtt teszem föl a kérdést, vajon kell-e írnom egy szót is, vajon a kép nem fikció magában is? Hisz a mai technikai lehetőségek mellett Aliona odaállíthatta azt a szódásüveget csak úgy, a saját kedvére, tenném hozzá szomorún, ha nem tudnám, hogy efféle lehetőségekkel Aliona nem él. Előbb szállnak le albatroszok Angyalföldön, mint sem a városi fotóin ő ilyesmire vetemedne. Valóság tehát, amit a képen látunk, de vajon igazság is egyben? Zakatoló, sistergő szikvízüzem működne itt, hol a hölgy nem plasztik flakonokba, de fémfejes üvegbe tölti a szódát? Helyszíni szemlét tartottam ugyan, de nem tárhatom Önök elé a látottakat, miként a boldogító igent sem illik EKG-vizsgálattal megerősíteni. A fotónál kell maradnom. Nos, a kép közölte hír igazságát három elem is bizonyítja.

Először is egy ember áll az üzlet ajtajában, a szódás hölgy, akit a maga idejében föltétlenül néninek neveztem volna. Fedetlen alkarján az óra nyugtatólag hat, talán másnak is van ilyen, nem ez a város utolsó órája. A hölgy tekintete emellett váratlanul nyílt, mint egy gyermeké. Semmiképp sem hihetjük, hogy a tábla csak álca volna, s valójában tampont és sampont árul. A bejárat fölső ablak-négyzeteiben a szemközti oldal akáclevelei ráadásul szénsavmód pezsegnek.

Másodszor szembetűnő, hogy a bumfordi-bájos cégfestezet eredetileg nem ilyennek készült, mintha jatagánnal félbevágta volna valami absztinens bég, aki előtt a spriccer még az évszaknak megfelelő kompromisszum sem lehet, csak bugyborékos út a pokolba. Nem azért vélem így, mert a szódásüveg alsó fele hiányzik, miként a mellszobrokkal sem az a bajom, hogy kielégítetlenül hagyják a hózentróger és nadrág iránti esztétikai kíváncsiságomat. Jól látható, hogy az ígéretes VASÁRNAP szó alját, valamint a HÉTKÖZNAP szó alatt következő olvashatatlanra nyesett betűsort azért veszítettük el, hogy a tábla beleférjen a konvektor elfedése végett emelt fal fölött megmaradt helyre. Kissé csálén is áll, ami szintén valóságelem. Mindez arra utal, hogy a hölgy - szemben a béggel - igenis kompromisszumot kötött a szóda zord időben is való tölthetése érdekében. A nyitva tartási idő jobb oldali kisebb táblára való utólagos fölragasztásával ráadásul a modernizációs kártételt is igyekezett helyrehozni.

Harmadjára s végül ott látható a rács. A tábla mintegy be van börtönözve általa, ami mutatja, hogy a hölgy tisztában van tevékenysége atavizmusával, és a kor emberének bármikor fölhorgadó tömeges megtorlása elleni előzetes védekezésül a ráccsal maga bünteti magát. Ez a gesztus megerősíti, hogy utcára nyíló műhelyében tényleg szódát tölt. A cégtábla tán legfontosabb képi állítását bizonyítva látni nem, csupán elhinni áll módunkban így is: itt nem műanyag flakonok, de - legalább részben -, valódi, fémfejes szódásüvegek töltetnek.

Íme ezt látjuk Aliona fekete-fehér felvételén. Egyebet is még, de kell a hely a fikciónak, amelyet hiába dobtam ki az ablakon, visszabújt a rácson. Itt van tehát ez a képi valóság, amely kellő mértékben igaznak is tűnik. Olyasminek a nem véletlenszerű, de a kor gazdasági és bürokratikus követelményeinek is megfelelő meglétéről tanúskodik a világban, amire a legkevésbé sem számítottunk volna. Készülőfélben levő látomásom - melyet az első századbeli tabernából óhajtok majd a jelenbe emelni - tán legfontosabb kelléke evvel a valóság elemének bizonyult. Alaposabb vizsgálat után ugyanez derül ki a hozzá szükséges további elemekről. Piros kockás abrosz nélkül ugyan, de vannak még kisvendéglők, vidéken szódások is akadnak, olyik ma is gumirádlis lovaskocsival szállít, kerthelyiségek is maradtak, sőt újak is nyíltak itt-ott , borfronton pedig igazán jól állunk: föltámadt egy már kihaltnak tudott szakma. Minden együtt lenni látszik tehát, minden igazolhatóan megvan még a valóságban, ha azonban e külön-külön létező valóságelemeket össze próbáljuk illeszteni, s Aliona képétől elrugaszkodva oda nyilatkozunk, hogy árnyas kerthelyiségben ülünk, ahol abroszos asztalunkhoz enyhén pecsétes köpenyében pincér érkezik, literes kúpüvegben homokszín rizlinget tesz elénk, s mellé hűtött szódásüveget állít, amelyben a buborékok hangtalan muzsikája zsong, már kétségkívül kimerítettük Bakos szótára fönt idézett harmadik meghatározását a fikcióról: a valóságban nem létező tényt állítunk.

Ám állításunk elvezet-e a valóság pontosabb megismeréséhez? Ha megengedik, ezt a kérdést nyitva hagynám. Nem is azért, mert ódzkodom az irodalomban kissé mindig kötelező bizakodástól, inkább személyes okból: egy ideje nem akarom pontosabban megismerni a valóságot. Magamban ülni azonban semmiképp nem szeretnék. Elvárom a barátaimat, minden kört fizetek, fogom erősen az asztalt, mert eszembe ötlik, hogy egy többféleképp forgó gömbön ülök, s ha már hetednap áztatja szívünket az alkony, türelemmel figyelem, mikor tűnik fel a sötétben Itália felől egy fehér tógás, józanon imbolygó, félszeg alak.