Tisztelt Hölgyeim és Uraim, kedves Barátaim!

Az Úristennek nem akar elmúlni a múlt. Téblábol, húzódozik. Vagy mintha elmenne, de akkor meg visszajön a nagykabátjáért. Ha már túl sok a kínos mosoly, odébbáll legfeljebb két utcával, zugokba bújik, alkalmazkodik az új idők feltételeihez, és a leglehetetlenebb helyekre vackolja be magát. Így tesz itt is, Angyalföldön, a város e különös, kopár negyedében, ahová gyermekkoromban áhítattal tettem be nagyritkán a lábam, és a szemem szárnyas lények után kutatott. Látni nem láttam őket, meg kell vallanom, a suhogás azonban, melyet a felnőttek szélnek neveztek, fényesen tanúskodott a jelenlétükről. A szárnyuk fehér volt, természetesen, mint Aliona három cukrászának a köpenye, akik, vegyék csak észre, a pult mögötti fal oltárszerű, hármas osztatú polcívei alatt maguk is angyalmód állnak. Igaz, három férfiút látunk, három szelid tekintetű földi cukrászt, és én valaha nő–, majd semleges neműnek tudtam az angyalokat. Ma már, a tudományom mai állása szerint nem akadok fenn ilyesmiken, és egy szelid tekintetű lényért – nemre, felekezetre és foglalkozásra való tekintet nélkül – az ördöggel is cimborálnék.
Ama szárnyak pedig? Többé nem suhognak, ismét természetesen, és régóta megfeketedtek a felnőtt-koromban. E koszban és korban, amiben vagyok, amibe Önökkel együtt kerültem és vettettem, fontos, igen fontos ezért a számomra Aliona képén az angyalföldi cukrászok köpenyének a fehérje, és fontos mögöttük a pultban a krémesek sűrű, fehér izzása is. Mintha az angyalok, az én egykori angyalaim ide rejtettek volna a sötét időkre valami fényes, édes akkumulátort, amelynek sugárzása ellen tehetetlen a Gonosz. Hallják ugye sugárzás, sugallat, súg szavaink és mind a társszavak közös tőből puha szárú növénnyé sarjadt sustorgását, neszező hajladozását? Ez magában bizonyíték, hiszen az angyalok köztudomásúlag halkan beszélnek. Meglepő-e azután, hogy e sugár a világhódító ángliusok nyelvén cukrot jelent, amit az angyalok ragacsos megtorlásként lophattak e nyelvbe, amiért azok önnevükben kísértik az ő nevüket? De csitt, ha valami nem célom itt, hát az semmiképp, hogy a nagyhatalmak felfigyeljenek Aliona képeire, és pőrén feltáruljanak előttük az idő angyalföldi rejtekhelyei.
S igen, veszem észre magam is, a pult krémeseiben rábukkantam a képek fényének erőművére, amely más alakban ugyan, de Aliona itteni megelőző kiállításának darabjait is fűtötte. Önök közül, akik ma itt állnak, számosan láthatták a múlt év decemberében nyílt hasoncímű újlipótvárosi expozíció képsorát, s emlékezhetnek a meghívó asztalosműhely-részletére. Porfehér tönkön sebtében egymásra rakott colos lécdarabok, rajtuk gyalu. Minden fehér, csak az ablakkeret sötét, mely alatt a tönk áll. A mélyedésben ébresztőóra, fél tizenkettő lesz öt perc múlva. Ha most a krémesek, hát ott e porbársonyos lécek sugároztak, angyali energiaelemek ugyanúgy. Jut a fényükből mindenhová, átvilágítják a tereket, beszivárognak a zárt szegletekbe, s elszédülnek mind ama félreeső, becses helyekre. Íme Aliona fotós képességének, művészi erejének fűtőelemei. Ismerem majdnem minden munkáját, s írtam is róla és vele együttműködve sokat, elkerülhetetlen hát, hogy kicsit magamat is ismételjem. Vagy legalább, hogy más szavakkal mondjam e mostani képei kapcsán is ugyanazt, hiszen egyetlen élete van, mint mindannyiónknak, s egyetlen művészi énje, akárhány műfajban és anyaggal dolgozik is. Angyali kapcsolatait fotogrammjai tematikusan is ápolják, munkáinak figyelői egy korábbi kiállításán, és az ÉS hasábjain találkozhattak velük. Ám e kapcsolat fontossága, művészi értelme nem a tematizálásban áll. Úgy mondanám, a képein képes elvégezni a Gonosztól érintetlen, színtelen, szagtalan és ennélfogva embertelen angyali princípium szekularizálását. Fotói négyzetrácsának létkockái sosem szórványok, sosem töredékek. Mindig feltöltődnek valami nem ideologikus moralitással, valami egyszerre metafizikai és társadalmi jellegű önbecsüléssel.
Ugyan hogyan is lenne egyébként lehetséges, emlékezzenek csak az újlipótvárosi anyag mesterembereire, vagy nézzék a mostainak közül az alakos felvételeket, hogy a cipész, a fodrász, a köszörűs, a szűcs és mind a többiek a szemébe, a szemünkbe néznek tisztán és egyenesen, ahogyan utoljára négy-öt éves korban szokás? Hús-vér emberek valamennyien, tele bizonyosan bajjal, szorongással, gyengeséggel, és önmaguk és egymás elleni mindennapi vétkezéssel, ám Aliona lelkes gép-szemébe mégis mesterségük és létezésük minden erejével néznek, egyszerűen képtelenek másképpen nézni, mert érzékelik, hogy valami fontos, téttel bíró pillanatban van részük. Vagy másmód miképp eshetne meg, hogy az itt látható angyalföldi műhelyek olajos, nehéz szegletei, melyeknek világi sorsát nagyon is látjuk előre, mégsem csak szomorúságot sugároznak? Hogyan láthatjuk két uszonyra állt, esendő rozmárnak a sámfakészitő gépet, ősmozdonynak a darabolót és stancolót, szelvényes vaskígyónak az avarba hajított nemtudommicsodát? Mitől támadna kedvünk útnak indulni Nagy Lajos lakatosmester kockakőre szórt vasai, udvarának őszi fája láttán, miért hisszük Albert Béla cipész és függönyös üzlete előtt állva, hogy a műhely fölébe keredhet az erőszaknak – Sex Pistols, olvasható baloldalt a falon –, és a vele rokon idiotizmusnak – Hülye Zoli, olvasható jobboldalt a falon; és miként van, hogy a balettcipész polcainak zsúfolt kacatjai, sámfái visszavesznek valamit a haláltáborok egymásra hányt cipőinek szomorúságból?
Eltűnő Budapest, akartam mondani még, hogy ez a két kiállítás annak a kötetnek a városszociolológia figyelmét, színe-világát folytatja. De ez az észrevétel most nem tűnik túl fontosnak. A képek fényének szele, arra nagyobb a szükségem, s Önöknek is ezt ajánlom. Fürdesse benne ki-ki az arcát. Látják, gyermekkori angyalaim mégiscsak suhognak. Csak olajos és nehéz a szárnyuk.

Megnyitja: Zeke Gyula
Rendező: Juhász Katalin
Angyalföld Helytörténeti Gyűjtemény
1132 Budapest
Váci út 50.
Web: http://www.museum.hu/museum/index_hu.php?ID=4
(térkép)