 |
|---|
|
|---|
A város, ahol az író meg akar majd halni, a város, melyet a fotográfusnő rögzít a múltból: Budapest. Egy író. Egy fényképésznő. Két szerző összjátéka ez a város, kép és szöveg: albumváros.
Az olvasó, aki ugyanaz, mint aki a néző, kezében tarthat (végre) egy szép könyvet, melyet egyszerre lehet lapozgatni, nézni, látni és olvasni; és amelynek segítségével tekintete újra felfedezhet valami régit és ismertet: a fényképezés és az emlékezet közötti szoros kapcsolatot. Akárcsak egy kamerában, ebből a könyvből is a múlt betűi, tárgyai, helyei áramlanak ki és be. Így épül fel és omlik le Budapest. Mint egy régi bédekkerben, elázott utcai pavilonok ponyváján, úgy alakul történetekké két ember, egy nő és egy férfi közös barangolása két médiummal a kézben. Csakhogy itt a kettős megmutatás poétikai erővel is társul: a fénykép fikció, az írás képfelvétel lesz.
Zeke Gyula, az íróember, írja a könyvet, szövegeket készít képekhez, követi a képek készítőjét. Képzeletben ő is fényképez. Egy másik író, becsukja a szemét, képeket lát, a képeken városrészeket, szobrokat, ledőlő épületeket, összekeveri belső képeivel, saját helyivel a város helyeit, saját eszközeivel a közös múltat: emlékezik. Az olvasó ezért nem is igazán tudja függetleníteni a fényképek valódi tárgyait az irodalmi fikciótól. Amit látunk az albumban a bal oldalon, az nem ugyanaz, mint amiről a jobb lapon olvasunk. Zeke Gyula a saját emlékezet-labirintusában halad, amikor Aliona tárgyait írja le. A képek így maguk is kimozdulnak a fotográfia hagyományosabb, realista koncepciójából és fiktív szöveg-alakzatokká válnak. Leginkább elbeszéléskötetként olvasható fényképalbumot lapozgatunk.
A másik város Budapesten játszódik. Udvarokon, háztetőkön, utcákon, asztalokon, házfalon, vízben, erdő szélén, fal mellett. Közös helyeken, a kollektív emlékezet tájain. Majd' minden ilyen múltbéli tájra és tárgyra ismerősként pillantunk. Kevésbé a képek részleteiben, a fényképezés stílusában rejlik az album poétikai ereje (a város terepe amúgy is nyitott könyv), inkább a (néhol kissé biedermeier) szövegek írják át, kontextualizálják úgy a fekete-fehér képeket, hogy a fénykép bemozdul, kilép az exponálás idejéből, többet mond a saját, tárgyára mutató technikai „jelnél‟.
‟Most nem írok arról, ami nem látható. Most nem. Nem akarok írni róla, mert elég látnom most azt, ami rajta van ezen a képen, a keretei között. Nem könnyű így tennem. (...) Behunyom a szemem.” [63]
Ígérete ellenére az album hatvanharmadik oldalán a szerző behunyja a szemét. Már nemcsak képzeli azt, amit a képhez gondol, hanem leírja, odarakja, és ebben a pillanatban már semmisem a „régi‟, már nem azt jelenti a fénykép, ami a kereten belül van. Pedig, Zekével ellentétben, a fényképeket Aliona nyitott szemmel készítette. Ez a kettős dokumentáció, a fotó és a szöveg közötti ellentmondásos viszony a könyv belső paradoxona. Az olvasó tekintete pedig ebben a feszültségben kénytelen az izgalmas játékot a két különböző „világnézet” között befogadni.
Számomra régóta igazán azok az írók érdekesek, akik képesek a képleírás műfajában maradandót alkotni. A tárgyat nyelvvé változtatni, szövegemlékezetté transzformálni a képi emlékezetet, a médiumok játékosaként írni. [Három kedvenc képem és szövegem: {Unicum}; {MOM}; {Arc}.] A másik város részleteiben is gazdagon alkot meg egy másfajta múltidézést, amelyben az időpillanatok – ahogy Roland Barthes írja a Világoskamrában – fotografikus kiáramlásának vagyunk szemtanúi.
Nem utolsó sorban pedig példás dicséret illeti a könyv tipográfiájának gondozóját, a Kijárat Kiadót, aki az irodalom újabb határterületén jelentetett meg szép és igényes könyvet.
(Frankl Aliona – Zeke Gyula: A másik város, Kijárat Kiadó, 2003, 102 oldal fényképekkel)
Szerző: Kiss Noémi
Nyelv: magyar
Megjelenés helye: www.litera.hu
Megjelenés dátuma: 2003
Web: http://www.litera.hu
 |
|
|
|---|