Fénymosásban – Frankl Aliona képei elé – – 2006

 

Művész, akit alább bemutatok Önöknek. Két dolgot jelent ez. Mesterségbeli tudást és tehetséget. Ez utóbbi velünk születik, tenni érte alig valamit lehet – ellene annál többet!–, az előbbihez munka és erőfeszítés árán juthatunk.

Művész, akit alább bemutatok Önöknek. Két dolgot jelent ez. Mesterségbeli tudást és tehetséget. Ez utóbbi velünk születik, tenni érte alig valamit lehet – ellene annál többet!–, az előbbihez munka és erőfeszítés árán juthatunk. Ha sorra veszem író barátaimat, képzőművész vagy épp zenész ismerőseimet, kevesen akadnak köztük, akikben e két merőben eltérő tulajdonság ilyen szerves egységet alkotna, s ily harmóniában élne együtt. Fontos hangsúlyoznunk ezt mindjárt az első sorokban, mert ritka tünemény. Hány és hány embert ismerek csak magam, akikben alaktalan zubog a teremtő szenvedély, és anyagra nem lelvén megsemmisül, vagy az önrongálás ismerős formáiba zuhan, és hányszor láthattam mások szemében – magas mesterségbeli tudás mellett is – fakón villanni a tehetségtelenség szomorú fényét.
Fontos hangsúlyoznunk azután Frankl Aliona művész voltát azért is, mert műfaja, a fotózás, túlságosan is közkeletű ténykedéssé lett. Ősi társművészeteihez – a rajzhoz, a festészethez – képest nem csupán fiatal médium, bő másfél százada létezik csupán, de a nagyközönség szemében, különféle okokból, máig nem sikerült magát velük egy sorba emelnie. Mire vagy félszázados erőfeszítéssel meggyőzte (vásárló)közönsége érzékeny szemű kisebbségét, hogy többre (is) hivatott puszta technikai képzettséget igénylő szakiparos ténykedésnél, már ott volt a mozgókép, s így a fotográfia a múlt századfordulón kezdett gyorsan kikerülni az újfajta képi figyelem homlokteréből. Mire elérkezett a televiziózás korszaka, a fényképezőgép és a fotó tömegtermékké, a fényképezés rutinműveletté lett, az elektronikus képi médiumok túl szép új világában pedig a fotózás – tömegessége okán – szinte megfosztódott technikai sajátszerűségétől, s már a hagyományos értelemben vett szak(ma)szerűségétől is. Mindeme fejleményeket jól tükrözi a nyelv. Míg mondjuk a festő szó ma még a reklámok kultúrfokán túl nem vergődött tömegelmében is művészi képzetkört jelenít meg, és szobafestőt kell mondanunk, ha az iparosságra gondolunk, addig a fényképész,
vagy a fotós szavak kizárólag az iparosságra utalnak, és az artisztikum megjelenítéséhez a fotóművész, vagy a fotográfia kifejezésekhez kell fordulnunk.
Nos, Frankl Aliona művész, a fény képpé fékezésének művésze. Bő húsz esztendeje járja gépével a várost, amely nélkül ritkán látni. Ha nem épp képet készít, hát készülődik csupán rá erős, lassú figyelemmel. Az árnyék nála mindig maradásra bírja a fényt, és a fényei meg mintha épp a kedvünkért érkeztek volna a Földre.
Valamit a számok is mondanak, önmagukban is. Közel félszáz egyéni, s több mint hatvan csoportos kiállítás, nyolc önálló kötet és katalógus van már mögötte, s további húsz album, tematikus folyóirat-publikáció és csoportos katalógus, melyekben közremüködött. A munkáit méltató kritikák, ismertetések száma is hatvan fölött jár már. Képeit tekintélyes köz- és magángyűjtemények vásárolták meg, mozgatják és őrzik. Legutóbb az is megesett vele, hogy Pozsonyban és Plovdivban egyszerre nyílt kiállítása, ám ő itthon maradt, s inkább a Juhász Katalinnal közös Fények – mesterségek című kötete (Budapest, Angyalföldi Helytörténeti Gyűjtemény 2005) bemutatóján vett részt.
Közelebb férkőzhetünk a világához, ha kíváncsisága főbb tárgyait vesszük szemügyre, melyek szinte a kezdetektől végigkísérik a munkáit. Az utca, a város nyilvános tere mindig érdekelte, ám szinte kizárólag a háborúk előtti építészeti tér. (Egyetlen lakótelepi sorozata van, még a kilencvenes években készült.) Városi képei ritkán fognak be háznyi méretű, vagy annál is nagyobb térsávokat, sokkal inkább vonzódik a részletek gyönyörűségéhez, melyek láthatóak ugyan szabad szemmel is, ám a sietős, s jellemzően szemmagasságban veszteglő mindennapi tekintet nem figyel rájuk. Városképei e sorok íróját is a társszerzőjévé tették. A másik város című kötetünkben (Budapest, Kijárat, 2003) közel félszáz felvétele ihletett kispróza-írásra. Míg e képei igen gyakran „embertelenek“ – egy lelket sem látni rajtuk az övén
kívül –, érzékeny figyelője az emberi arcnak, tekintetnek is.
Már utcaképeinek egy része is portré, mesteremberei azonban igen gyakran be is tessékelik őt a műhelyeikbe, melyeknek belvilága a képein azután kétféleképp is megszemélyesül. Részévé válik az – igen gyakran kiveszőfélben levő szakmát űző – mesterek vallomásosan közeli jellemképeinek, s mindeközben ecset–, pontosabban: fényvonássá Budapest, az eltűnő város arcképén. Művészportréi – sokak közt Jancsó Miklós, Kertész Imre és Szabó István is Aliona gép-szemébe nézett – is mindig az arc, tehát újra csak : a személyiség, keresetlen esélyeit mutatják fel. Tudomásom szerint alanyai közt még senki nem akadt, aki a képekre nézve ne békült volna meg önmagával.
Érdeklődésének harmadik nagyobb szeletét a vendéglátó terek, s köztük is elsősorban a kávés nyilvánosság helyszínei adják. Szinte egyedül neki köszönhetjük, hogy a – szó szoros értelmében – képet alkothatunk a szocialista korszak presszóiról, melyeket még a kimúlás előtt, az 1980-as évtizedben és az 1990-es évek elején fotózott végig történetük (azóta sajnos elhunyt) avatott ismerőjével, Bodor Ferenccel járva sorra őket. E közös munka legismertebb eredménye az 1992-ben megjelent Pesti presszók cimű kötet . A kávéházi kultúra múltja és jelene engem magamat is szenvedélyesen izgat – Alionával való munkakapcsolatom is részben ennek köszönhető –, így láthatott napvilágot az elmúlt év tavaszán az Enciklópédia Kiadó gondozásában másik közös könyvünk, a Kávézók kalauza, amely a kávés nyilvánosság mai budapesti helyszíneinek bedekkere.
Frankl Aliona fotós életfájának negyedik ágán – megannyi fénylevél a szenvedély sötétlő mélye fölött – a fotogramok könnyed képei lebegnek. Kevesen űzik e műfajt, s oly módon, ahogyan ő, ilyen csak rá jellemző formákkal és árnyalatokban senki sem. Leendő kiállításai mellett e tárgyban a Lágy vonal című kötetére (2001, Pleno) hívhatom fel a képre éhes néző figyelmét.
Messzire nézhetünk vissza immár Frankl Aliona fotóin át életutunkra Budapesten, amelyet mi, mai negyven-ötven évesek, együtt tettünk meg. Lebegő fény-várossá gyülekeztek azóta a terek, részletek, tekintetek, amelyek már csak az ő felvételein vannak a világon. Társtalan képei a szenvedély és a múlás méltóságát szegezik a létezés figyelmetlenségével, a melankólia erejét a politikum és a társadalmiság rombolásával. Elsősorban ez, e melankolikus kiegyenlítésre való hajlama és képessége tette az 1980-as és az 1990-es évek Budapestjének állhatatos fotósává, a múltjától elszakított, barbár építéssel sújtott nagyváros életfordulatainak érzékeny figyelőjévé. Sokat köszönhetnek egymásnak, alkat és tárgy talán nem is találkozhattak volna szerencsésebben.
Itt áll, sétál köztünk két évtizede egy lassú járású hölgy fényképezőgéppel. Figyel és dolgozik.

 

Szerző: Zeke Gyula
Nyelv: magyar
Megjelenés helye: MA:HOLNAP 2006/1.szám 11.-13.old.
Megjelenés dátuma: 2006