 |
|---|
|
|---|
Fantáziamegmozgató művek
Frankl Aliona fotogramjait láttam először. Amolyan fantáziamegmozgató műveket, melyeket csak egy igazi, a szó legnemesebb értelmében fantáziáló művész hozhat létre. Nem megalkotja őket, hiszen mentesek minden tanult manírtól. Ezek a különös, olykor klasszikus hatású lények a sötétkamrában egyszer csak megszületnek. Gyakran angyalszárnyuk van, de ha mégsem, akkor szemlátomást nagyon vágynak rá, hogy messzire tűnhessenek. Törékenyek, légiesek, nincs bennük semmi agresszivitás, amire a fotogram művészei hajlamosak: megörökíteni a fröccsenés, csattanás, fény-árnyék pillanat adta lehetőségeit.
Susan Sontag szerint, ha lefényképezünk valamit, azzal birtokba vesszük. Ezeken a műveken alkotójuk pontosan az elválást örökíti meg. A barlangból tovalibbenő, szinte hullámzó, vagy az éterbe kiterjesztett szárnyakkal igyekvő lény nem a miénk. Mi legfeljebb fantáziánkban követhetjük útján.
Nyár elején a fotóhónap alatt újra találkoztam Frankl Aliona műveivel. A kiállított valódi fotókról a figurák nem hussantak el, hanem a néző szeme láttára éppen lassan pusztultak egy darabkát. A téma a „Rejtély és Enyészet“ volt.
Rejtély, hogyan talált rá Frankl Aliona a képein látható motívumokra. Őt tette oly sokat emlegetett rút és rohanó világunk a múlandó szépségre érzékennyé, avagy minket zavar már szemünk a látásban? Nekem például soha nem tűntek fel az Andrássy úti Balettintézet oszlopfőinek angyalkái. Pedig ott vannak szürkén a magasban. Néha délben kapnak egy kis napot. Nyilván teljesen egyformára szabta őket alkotójuk – avagy teremtőjük, hiszen ez illőbb
kifejezés –, de a fotón úgy különböznek, ahogy gyerekek szoktak. Van köztük kövérebb-soványabb, derűsebb-szomorúbb, sőt profán módon fiú meg lány is. Tudom, ez csak a néhány percig rajtuk pihenő fény játéka, melyet a gép lencséje megörökített, hogy azután
a szobrocskák visszakerüljenek a mindent egybemosó „árnyékvilágba“.
Az Enyészet, az elmúlás tagadhatatlan és visszavon-hatatlan jele a képek másik jellemzőjeként azt bizonyítja, hogy a tárgyak még léteznek. Falja őket az idő, de ők peregve-mállva csöndben ellenállnak. Az Ó utcában néhány éve garázsépítés közben összeroppant házat mintha csak a köré tekert, megtépázott nejlon tartaná össze, és ezt a rossz gúnyát a lehunyt szemű stukkó nagyon szégyelli.
E képek születését – milyen különös kifejezés ez az Enyészet megörökítése kapcsán! – úgy képzelem, hogy Aliona megy az utcán és megérez valamit abból, amit mi csak meglátunk.
A földgömböt tartó sellő sarokdísz arca, mint a leprásoké, már csak nyomokban van meg valami a hajdani szép kő-vonásokból. Így lehet, hogy ő a Föld pusztulásának parafrázisa, vagy egy majomkirálynő gúnyos mosollyal…Vagy csak egy tatarozásra váró sarokszobor.
Szerző: CZANIK MÁRIA
Nyelv: magyar
Megjelenés helye: CRITICAI LAPOK
Megjelenés dátuma: 2000
 |
|
|
|---|