 |
|---|
|
|---|
Lélekképek a Budapest Galéria Kiállítóházának falain
Mély és sötét a víz, ám halat roncsot kedvünkre foghatunk. Mély és sötét az űr, látunk benne mégis, mert világít az anyag. A testünk azonban mintha kifogna rajtunk. Benne van a lelkünk, ez bizonyos, ám nem tudjuk hol. Nem lehet látni, nem lehet megfogni, nem lehet kiszedni belőle, bármennyire sóvárog is az analizáló, vagy az ölő-daraboló szenvedély. A lélek e foghatatlan volta – meglehet – csak a számunkra gyötrő kérdés, akik nem hiszünk, nem hihetünk már. Testem az ördög edénye, mondja a hívő, melyet Isten használni próbál, majd kiveszi belőle, amit beletett, és elhajítja. A hívő számára így nem a lélek, hanem épp a test, a lét anyagisága szorul magyarázatra. Könnyebb dolga van, úgy hiszem, nem azért, mert foghatja, szagolhatja, láthatja tárgyát, hanem mert az Istenre való hivatkozással hamar elintézheti a dolgot. Mi – mélyen nem hívők – magunkra maradunk a kétségeinkkel.
Aliona fotogramjai e kétségek képei. A gomolygó, testbe zárt lélekéi.Nemcsak látja, de meg is tudja mutatni, amit mi csak hordunk vakon a rémült, sérülékeny edényben. Igen, alakja van a vágynak, a társas és a társtalan magánynak, a szorongásnak. A vonzalomnak, a félelemnek, a készülődésnek. A kötöttségnek, a kötődésnek, a viaskodásnak. A melankóliának, a belenyugvásnak. A felnyíló emlékezetnek. A belső, nem evilági realítás a képein formává és színné – szénfeketévé és krétafehérré – csapódik, mintha egyenesen a test sötétkamrájából hívta volna őket elő. Metszetek, merevítések, mégis van dinamikájuk. Olykor még jól látható belső történésük is. Oktalan passiók, közönséges kálváriák. Zene is szól és szél is, mint mindannyiónkban. És valami rezignált dac: a legrosszabb még nem következett be. Nyitottak ennél fogva . Lesz még szenvedés, öröm is, a belső tájak még nem tágultak a határokig. Okos, érett játék is lehet, angyal a koromban, denevér a lisztben.
Nézem a képeket, Aliona lélek-műveit, figyelmes áhítattal függenek a Budapest Galéria falán. Nézem, és unalommal gondolok a lefényképezett részecskékre, a csupasz, színes DNS-fonálra, a tudosók mosolyára és a távoli civilizációk lényeire. Nem lepne meg különösebben, ha megérkeznének.
Szerző: Zeke Gyula
Nyelv: magyar
Megjelenés helye: Élet és Irodalom
Megjelenés dátuma: 1999
 |
|
|
|---|