Presszók az emeleten – 1996

 

A presszó műfaj mintha kiveszőben volna

Áll az ember a hajdani palatinus emlékét őrző utca egyik barokk palotájának első emeletén, kétszárnyú ajtók határolta valamely oldalteremben, ahol egykor libériás inasok hordták körbe a pezsgőt a táncban megfáradt arisztokraták között, s ahol most műanyag tálcát cipelő kávéfőzők haladnak keresztül gondterhelten, áll az ember itt, nézi a falakon a képeket. Fotográfiák vannak a falon, pest-budai espressókat ábrázoló fotográfiák, ismerősek valamennyien, ha máshonnan nem, a MaNcs egykori sorozatából, meg egy kis könyvből, mely e sorozat írásait, képeit volt hivatva összegyűjteni.
Áll az ember az emeleten, nézi Frankl Aliona különös szeretettel s szeretetteli iróniával készített fotóit. Alig néhány éves e sorozat, mégis mintha egy régen elmúlt világról hozna hírt. S nemcsak azért, mert a presszók között nem egy akad, mely a felvétel idején is megroggyant már, a bezárás és végső lepusztulás határán tengetve napjait, sok meg azóta tűnt el, főképpen azért, mert (érződik ez a képeken is erőst) maga a műfaj is mintha kiveszőben volna: tévedésektől sem mentes átmenet volt csak a békebeli legendás kávéházak és az egyenhamburger-istállók között. Jellegzetes terméke egy kornak, mely közösséginek hirdette magát, s melyben mégis nagyon magányosak tudtunk lenni valamennyien. A társas magány jellegzetes terepe volt ez, a pesti presszó: egy hely, ahol úgy lehettél titkos légyotton kedveseddel, hogy huszonöt másik titkos légyott részleteiről értesülhettél egyidejűleg a derengő félhomályban.
Áll az ember az emeleten, nézi a fekete-fehér fotókat, fölismerve itt-ott helyszíneket, szereplőket, tárgyakat, s lassan úrrá lesznek rajta az emlékek. A Quint jut eszébe elsőnek, ahol Pest legjobb kávéját főzték egy időben, persze, kellően kemény blokk ellenében (vajon hányan értik még, mit is jelent e szókapcsolat?), s ahol Szepes Béla rajzaiban gyönyörködhetett a vándor – ha nem látszott a bájos felszolgálólány. Aztán az Ibolya, az Ibolya tanszék pontosabban, már majdnem tudományosnak mondható helyszín, hisz szemben van az Egyetemi Könyvtár, oldalán az antikvárium: hónapszám üldögéltünk ott, fáradt tojássaláták árnyékában, olvasgatva Rejtőt, Dosztojevszkijt. Aztán a Mókus, az első hely, hol törzsvendéknek tekintehettem magam, tudták, mit iszom, meg azt is, hogy hó végén egyben fizetek. A Rosemarie, mely Rozmaring lett valamely szűkebb honatya tévedése folytán: vizezték a rövideket (unicum light), de mosolyogtak. A Művész, hol sütizni illett, s közben figyelni, kivel beszélget Mándy, s ki az az ismerős arcú színésznő a sarokban. A Malomtó, ahová foci után húzodtunk be, egy sör mellett nagy hangon feleleveníteni mindazt, ami a pályán történt velünk. Aztán a Ma Cherie, bűnvörös bokszaival, örökös félhomályával: az érzéseké volt ott a főszerep. A Te meg Én: dettó. Meg a Gyöngyszem, a Tik-Tak, a Mimóza és mind a többiek, lassan semmivé váló tanúi egykori életünknek: egymásra találásainknak és elválásainknak, örömeinknek és bánatainknak, örökre szoló másnapos döntéseinknek.
Áll az ember ott a Közép-európai Egyetem (leánykori nevén CEU) emeletén a Reception Hall közepén, szemben az Ernest Gellner Room bejáratával, s arra gondol, mit érthetnek ezekből a képekből boldogabb kultúrák távoli szülöttei, professzorok, hallgatók, akik ezt az épületet mai napság lakják. S akik számára e kiállítás – jobb híján – Old Coffee Houses névre hallgat, merthogy öreg pesti presszók, ezt le se lehet fordítani. Vajon mit üzennek nekik ezek a fotók, a n é g y h u s z o n n é g y e s kávéfözőgépekkel, szkájhokedlikkel, örökké koszos mozaikkövekkel súlyosbított eszpresszók fotói? Vajon mit gondolnak rólunk, hogyan éltünk itt, Kelet-Közép-Európa presszóiban, az elmúlt fél évszázad során?
S vajon mi mit gondolunk magunkról?

 

Szerző: Jolsvai András
Nyelv: magyar
Megjelenés helye: 168 óra
Megjelenés dátuma: 1996