 |
|---|
|
|---|
NAGYATÁDI MŰVELŐDÉSI HÁZ
1994.április 19-27
A sztereó fényképezés régebben a fotográfia mindennapos eszközei közé számított. Egy erre a célra készült fényképezőgéppel, melynek két lencséje volt, egyszerre két felvétel készült, körülbelül olyan távolságra egymástól, mint a két szemünk, és ezt a két, minimális eltérést mutató képet egy megfelelő nézőben szemlélve létrejött a térhatás. Sztereó gépeket utoljára az ötvenes években gyártottak a világon.
Aki már látott képet sztereó nézőben, az tudja, hogy a munkát természetesen itt is az agy végzi, és van egy megvilágosodáshoz mérhető pillanat, amikor a térhatású kép hirtelen „összeáll“, és elénk tárul egy furcsán rétegezett világ. Az e kiállításon látható képek is tudatunkat mozgatják meg, ám nem ezzel az egyszerű fiziológiai folyamattal. Frankl Aljona jött rá arra, hogy ha a negatívjain egymás mellett szereplő (azaz egymás után csekély időbeli eltéréssel készült) két negatívot egy képként nagyítja a fotópapirra, akkor a két kép készítése közt eltelt idő illetve a látószögek és látványok változása izgalmas mentális kalandba sodorja a nézőt. A technikai sztereó látványát itt egy gondolati folyamat váltja fel, és elidőzhetünk a két egymás mellett szereplő látvány egymáshoz való viszonyának felfejtésében.
A Horus archívum szinte a szemétből gyűjti az ismeretlen fényképészek mesterinek tekintett műveit, és az archívum igazgatójának, Kardos Sándornak, aki egyébként a hagyományos sztereó fényképezés elkötelezett híve, olyannyira megtetszett ennek a másképpen értelmezett sztereónak a gondolata, hogy ő maga is ilyen szemmel kezdett el gyűjteni „sztereó“ képeket.
A nagyatádi kiállítás ennek a kétféle látásmódnak – a szándékolt, illetve a véletlenszerű rátalálásnak – a kontrasztját tárja elénk.
Mert egy-egy ilyen képben – vagy nevezzük őket inkább képpárnak? – a szándékoltság és a véletlenszerűség kerül elénk. Ezek a szavak különben a fényképek lényegét írják le: miért is van ott a képen az, ami megjelenik, azaz a látvány, amit a fényképész elénk tár? Amikor normál körülmények közt csak egyetlen képet látunk (tehát a népszerű fotóművészet esetében) akkor óhatalanul azt kell gondolnunk, hogy ez maga a végleges tény, a valóság, a hamisítatlan történet és történelem. Akkor viszont, amikor ez a látható dolog kettőre tagolódik és az a kettőség ráadásul egy ilyen technikai és kultúrtörténeti idézőjel közé kerül, akkor mindenképpen arra kell gondolnunk, hogy itt valamilyen csavarról van szó.
Ez a csavar pedig nem más, mint a játékosság. Ennek csak örülnünk kell, mert ma a fényképművészetből hiányzik ez a fajta könnyedség, ami persze a maga módján teljesen komolynak tekintendő. Tele van ma a világ olyan törekvő fotóművészekkel, akik a fénykép közegét felhasználva szeretnének maguknak nevet teremteni, és így jutni a fényképezés csak keveseknek megadatott parnasszusára, ami inkább csak elhunyt fotósoknak adatik meg, mondjuk egy André Kertésznek. Mára ugyanis a fotográfia mindennapos használati cikké vált, és az automata laborok számlálatlanul ontják az amatőrök által készített felvételeket. Ha ebbe a kavalkádba szeretnénk valamilyen értelmet vinni, vagy ezt az értelmet ott megtalálni, akkor mindenképpen fel kell vérteznünk magunkat a károsító mellékhatások ellen.
Nem állíthatjuk hogy, mindkét kiállító ugyanazzal a szándékkal választaná vagy válogatná modelljeit, látképeit vagy helyzeteit, de bizonyosak lehetünk abban, hogy ha figyelmesen szemléljük munkájukat – Frankl Aljonáé a kiválasztás, a Horus Archívumé ellenben a válogatás –, akkor valami olyasmit találunk bennük, ami a fénykép használati és kiállítási funkciójáról, illetve ennek a kettőnek hasonlóságáról és különbözőségéről is szól. Itt olyan képek kerültek falra, amelyeket talán bármelyikünk elkészíthetne, de maga az a tény, hogy itt egy kiállításon láthatjuk őket viszont azt sugallja, hogy magának a fényképezésnek a szerepe is ki lett állítva a néző elé.
Lehet, hogy ez egy concept-fotó kiállítás?
Nem hisszük, mert végül is minden képen (képpáron) valami pontosan érzékelhető és körvonalazható látvány jelenik meg. És a képpárok (a sztereók) egymáshoz való viszonyai mindig változóak, azaz egy-egy kép mindig valami új világot tár elénk. Van, ahol a kompoziciós motivum folytatódik egy görög öbölben, illetve van, ahol a képpár egy történetet hoz elő, és csak a képpár motivumai viszik tovább a gondolatszálat.
Szerző: LUGO
Nyelv: magyar
Megjelenés helye: Balkon
Megjelenés dátuma: 1994
 |
|
|
|---|