Egy kis Pest – 1999

 

A vasúttól a határkőig cimmel fotókiállítás nyílt Frankl Aliona fotóművész képeiből és a Kispesti Helytörténeti Gyűjtemény archív anyagából január 15-én a Kispesti Kaszinóban. A kiállítást Martincsevics György alpolgármester és Zeke Gyula iró nyitotta meg. Az író szavai remekül tükrözik a kiállítás hangulatát.

„Amikor Aliona megkérdezett, megnyitnám-e a kispesti kiállítását, igent mondtam nyomban. Miért is ne? hiszen ismerem jól, együtt dolgoztunk vagy két éve, vártam is már egy ilyen alkalomra, hogy írhassak róla, úgy egészében, ne csak egyes képeiről. Azután megtudtam mindjárt, hogy itt nem csak az ő képei lesznek kiállítva, hanem felerészt kispesti várostörténeti anyag is, akkor egy kicsit elbizonytalanodtam. Hogy fog kinézni ez a kettő egymás mellett? Melyik néz ki a másikból, melyiket nézi majd ki magának a tárlatlátogató, s melyiket utasítja el látatlanul? Szóval ilyesmiken aggódtam, amíg erre a kis megnyitóra való készülésképpen meg nem néztem a már föltett anyagot, s minden aggodalmam nyomban eloszlott.
El, mert nem csupán egy szépen épített szerkezeti egység tárult elém, hanem a színek, árnyak, a kontúrok egysége is, mintha nem hetven évet fognának át a képek, hanem egy valaki, Aliona készítette volna őket egyetlen évtizeden belül. Most már állíthatom is az itt egybegyűlteknek, ha ők is így látják, velem együtt igazat tévednek…
…Hogyan lenne egyébként lehetséges, hogy az ötvenes évek végi villamos, a biciklis kéményseprő a nyolcvanas évek közepéről, az
1959-es néptelen tejivó, vagy a több mint tíz éve mackóját szorongató munkáslány képei ugyanazt a mesésen kietlen, torokszorító érzést váltják ki belőlünk? Hogyan az, hogy a képek kilépnek a történeti-lineáris időből, és óráinkkal, éveinkkel immár mérhetetlen, befelé táguló időt teremtenek? Vasutas áll komolyan az állomás előtt, mai kép, de mintha Kosztolányi gyógyszerészsegédjét látnám. Kispest 1843-as határköve áll az üvegezett Europark beton előterén, de mintha a római birodalom végvidékén járnék. Perzselt sertések feküsznek, a nejlonnal letakart Zil a két óriás vezetékkel a harcok pompás hiábavalóságának emlékműve, a kulcskészítő kinéz kicsiny fülkéjéből, és a cipőbolt téli sötétje melegen vígasztal. A Föld forog, de kedvünkért megálltak rajta a biciklisták, mozdulatlanok a buszok, az államosított Hofherr-Schrantz gyár traktorai némán fénytelenek, a futballisták színészmód állnak, és a fáradt presszózsivaj közelében csendesen süllyed egy vendéglő.
Persze nemcsak Aliona világáról tudósítanak a képek, hanem a városról, Kispestről is bőven, cseppet sem tanulság nélküli a történeti-szociológiai hozadékuk. Tessenek csak megfigyelni, utoljára a hatvanas években mosolyogtak itt az emberek, azóta valahogy elkomorodott minden, az arcok, a házak, a tárgyak. Egyetlen nyolcvanas évekbeli, vagy kilencvenes évekbeli kép sem pezseg úgy, mint sötét színei ellenére az 1958-as kispesti strand, eltűnt a fehérnemű válogató nők, a cukrászdában a hölgyek, el a böhöm kondér fölött nevető nők vidámsága, s el az idegenforgalmi iroda alkalmazottainak tiszta, jól öltözött derűje. Mintha Font Lipót lelakatolt üzlete mögé szorult volna a régi Kispest, nemcsak a háború előtti, hanem még a hatvanas évekbeli is, s a földszintes város maradékait paneltömbök gleccserei tolják maguk előtt. Azért még érzékelem, ugyanazon a helyen járok.
És rosszul mondtam, valami mosoly mégis maradt. A tűzoltó derűvel áll a kocsija, és a paplanos hölgy is mosolyog kicsit a műhelye előtt.
Az ő ittrekedt kedvükkel ajánlom megtisztelő figyelmükbe a képeket, álldogáljanak, nézelődjenek, emlékezzenek, felejtsenek.“

 

Szerző: Zeke Gyula
Nyelv: magyar
Megjelenés helye: KISPEST
Megjelenés dátuma: 1999