 |
|---|
|
|---|
A fotogramok homályos alakjainak, Pest elfeledett vagy sosem ismert udvarainak, népszerű kávéházainak, az évszázados házak homlokzatán rejtőző puttók mosolyának és a régi műhelyeknek egyaránt van helyük Frankl Aliona világában. Budapesti témájú fotóiért nemrég Pro Cultura Urbis díjat kapott.
Frankl Aliona színekről, mesterségekről, titkokról és a Magyarország-alakú moháról
A fotogramok homályos alakjainak, Pest elfeledett vagy sosem ismert udvarainak, népszerű kávéházainak, az évszázados házak homlokzatán rejtőző puttók mosolyának és a régi műhelyeknek egyaránt van helyük Frankl Aliona világában. Budapesti témájú fotóiért nemrég Pro Cultura Urbis díjat kapott.
– Min dolgozik mostanában?
– A Múltidéző mesterségek című, lassan feledésbe merülő szakmákat bemutató albumon, amelyben fekete-fehér fotográfiák lesznek, Parti Nagy Lajos ajánlásával.
– Sok fotós ódzkodik a színes technikától, mondván, a színek elvonják figyelmet a lényegről. Ezért a fekete-fehér?
– Elvonják, az igaz. A fekete-fehér rendezi, megtartja a lényeget, irányítja a tekintetet. Elvileg készen is lenne már ez az album, de időközben újabb régi mesterekre bukkantam, kardmívesre, lámpaernyő-készítőre. És bár egyszer csak azt kell mondanom, stop!, mégsem szeretném, ha ők kimaradnának.
– Mikor régi műhelyeket, eltűnőben lévő mesterségeket fotóz, az enteriőrök, a figurák fogják meg, vagy a tudat, hogy talán maga fényképezi az utolsó budapesti vargát, szűcsöt?
– Sokan kíváncsiak mostanában a kismesterekre, vannak, akik unják is már, hogy ennyien foglalkoznak velük. Néhány műhelyből ki is hajítanak. Az rosszulesik...
– Mások viszont „kézről kézre” adják, nem?
– Persze, ajánlanak engem – ajánlják egymást. Az első képeket ebben a témában egyébként 1986-ban készítettük Lugosi Lugo Lászlóval, akkor még nem volt ennyire trendi a dolog. Azért tartom fontosnak a mesterségek megörökítését, hogy az utánunk következők is tudják, miféle iparosok lakták Budapestet. 1994-ben a Francia Intézet rendezett egy kiállítást az Eltűnő Budapest című, Lugóval közös sorozatunk anyagából. Volt nagy rácsodálkozás a gimnazista gyerekek körében, hogy hű meg ha, ilyenek még léteznek? – mondom, több mint egy évtizeddel ezelőtt. Már akkor sem tudtak egyes szakmákról. És hol van ma már az akkori vándorköszörűs?
– Hol?
– Valószínűleg sehol. Tehát a dokumentáló funkció is érdekel. A megőrzés. De nemcsak az. Egy műhelyben engem az apró részletek fognak meg igazán: a cipész cipőformájú hamutartója, a parázsló végű cigaretta; a könyvkötőgép részlete, a hangulat, a sejtetés. Ezek a képek is dokumentumok, de elmennek a líraiság felé. Nem leíró fotók, de nem is nosztalgiázók. Egyelőre nincs miért nosztalgiázni. Megörökítők.
– Ez volt a szándék a Zeke Gyulával készített, képes-szöveges Másik Budapest című könyv készítésekor is?
– Gyulával kiléptünk a turisták által ismert Halászbástya-Citadella-Parlament „Bermuda-háromszögből". Sokat bolyongtunk együtt a városban, volt, hogy én vittem helyszínre, előfordult, hogy ő szeretett volna valamiről írni, akkor ő kalauzolt – de olyan is történt, hogy konkrét céllal indultunk el, útközben viszont leragadtunk valahol, végül el sem jutottunk a tervezett helyre. A Vas utcai ispotályra például véletlenül találtunk rá. Le volt zárva, valahogy sikerült bedumálni magunkat mégis, őrzőkutya, satöbbi. Teljesen elvarázsolt minket a hely. Itt született például a Magyarország című kép: egy lefolyó köré moha települt, és éppen olyan formája volt, mint Magyarországé a térképeken...
Egy ilyen félig romos, elhagyatott épületet, ami ráadásul kórház volt, körüllengnek az emlékek, az ember szinte látja a köntösben járkáló betegeket, akik a lépcsőforduló üreges korlátjába tömködik a csikkeket. Meglódul a fantázia. Ezt csak a régi házakban érzem, az újak falai közül hiányzik az ilyen történetek, titkok lehetősége.
Szerző: Csider István Zoltán
Nyelv: magyar
Megjelenés helye: Népszabadság
Megjelenés dátuma: 2007.aug.18.
 |
|
|
|---|