 |
|---|
|
|---|
Sok esetben már csak fotók őrzik a régi mesterek, mesterségek nyomait. Most még velünk vannak a gyér fényű, zsúfoltnak, kaotikusnak tűnő, kis odafigyeléssel azonban megfejthető műhelyszuterének, vagy éppen a tágas, frissen felújított, világos üzlethelyiségek. Ám sokukkal idővel legfeljebb fotóalbumok lapjain találkozhatunk, a valóságban nyomuk vész. Ha hagyjuk. A budapesti témájú fotóiért, könyveiért és kiállításaiért nemrég Pro Cultura Urbis díjban részesült Frankl Aliona szerint egy afféle Mesterek Skanzenje legalább részben erre is megoldás lenne.
Sok esetben már csak fotók őrzik a régi mesterek, mesterségek nyomait. Most még velünk vannak a gyér fényű, zsúfoltnak, kaotikusnak tűnő, kis odafigyeléssel azonban megfejthető műhelyszuterének, vagy éppen a tágas, frissen felújított, világos üzlethelyiségek. Ám sokukkal idővel legfeljebb fotóalbumok lapjain találkozhatunk, a valóságban nyomuk vész. Ha hagyjuk. A budapesti témájú fotóiért, könyveiért és kiállításaiért nemrég Pro Cultura Urbis díjban részesült Frankl Aliona szerint egy afféle Mesterek Skanzenje legalább részben erre is megoldás lenne.
– Azt kérted, egy belvárosi kávéházban találkozzunk, egyrészt, mert nemcsak fotózni imádod az ilyen helyeket, másrészt pedig, mert itt laksz a közelben, s így talán rövidebb ideig kell abbahagynod a munkát. Min dolgozol mostanában?
– Egy albumon, Múltidéző mesterségek címmel, melyben fekete-fehér fotográfiák lesznek, Parti Nagy Lajos ajánlásával. Ebben a témában jelent már meg kötetem, 2005-ben. Juhász Katalinnal készítettük, Fények-mesterségek volt a címe, az Angyalföldi Helytörténeti Gyűjtemény jelentette meg, a fotók mellett szöveges portrék is olvashatók benne.
– Sok fotós ódzkodik a színes technikától, mondván, elvonják a figyelmet a lényegről. Te is így gondolod?
– Elvonhatják. A témától is függ, persze. A fekete-fehér rendezi, megtartja a lényeget, irányítja a néző tekintetét. Elvileg készen is lehetne már az album, csakhogy időközben mindig újabb és újabb érdekes helyszínekre, mesterekre bukkanok, kardmívesre, lámpaernyő-készítőre például. És bár egyszer csak azt kell mondanom: Stop!, mégsem szeretném, ha kimaradnának.
– Ezekben a régi mesterségekben, műhelyekben a belsők, a figurák fognak meg, vagy valamiféle felelősséget érzel, hogy talán te fotózod az utolsó pesti (budai) szűcsöt, vargát, vagy éppen, ahogy mondtad, kardmívest, lámpaernyő-készítőt?
– Divat mostanában a kismesterségekkel, kismesterekkel foglalkozni, sok lap közöl cikkeket róluk. Az első képeket ebben a témában 1986-ban készítettem. Talán mi kezdtük el elsőként szisztematikusan fotózni Lugosi Lugo Lászlóval a budapesti mesterembereket. Akkor még egészen más társadalmi helyzetben voltak ezek az iparosok, mint most, lévén „maszekok” egy államosított világban. Ma pedig egy részük eltűnőben van.
A fotó alapvető funkciója a megörökítés – jelen esetben, hogy megőrződjenek ezek a látványok a fiatalabb generációk számára: hogy néz ki egy műhely, milyen eszközökkel, szerszámokkal dolgoznak a mesterek. 1994-ben a Francia Intézet kiállítást rendezett az Eltűnő Budapest című sorozatunk anyagából. Egy barátom elvitte a gimnazista osztályát a kiállításra. A tinédzserek rácsodálkoztak a fotókra, hihetetlen volt a számukra az, hogy ilyen helyszínek még találhatók Budapesten. Nagyon távolinak, már nem létezőnek tűnt ez a világ számukra. Meg is kérdezték a velemegykoru tanárt, hogy a képeket készítő fotográfusok élnek-e még. Ez több mint tíz éve történt, azóta is változott a helyzet, mert például hol van ma már az a vándorköszörűs?
– Hol?
– Valószínűleg sehol. Már csak a fotográfia őrzi a látványt. Visszatérve a kérdésedre: egy műhelyben engem az apró részletek fognak meg igazán, a cipész cipőformájú hamutartója, a parázsló cigarettája, egy gép részlete – a hangulat, a sejtetés. Ezek a képek is dokumentumok, amellett, hogy líraiak is egyben. Nem nosztalgiázók – megörökítők.
– De hát lassanként eltűnik egy jókora múltdarab, nem?
– Épp ezért fontosnak tartanám, hogy valamelyik kerület önkormányzata vagy a főváros egy erre alkalmas területen létrehozzon egy Mesterek Skanzenjét. Hogy a gyerekek gyerekei is rácsodálkozhassanak a régi és ma is élő Budapestre. Ez hatalmas befektetést jelentene, tudom, de biztos vagyok abban, hogy megérné, és egy idő után tán meg is térülne. A Veres Pálné utcában például ma is sok műhely található. A mesterek minden évben egyszer összejönnek a Szivárvány közben, és ünneplik magukat, a mesterségüket. Jó lenne egy utcát berendezni régi műhelyekkel. A megszűnt üzletek, műhelyek berendezési és használati tárgyaival, munkaeszközeivel.
A Gozsdu-udvarban volt egy legendás fodrászat, Bandi bácsi és Ilonka néni üzlete hosszú évtizedeken át működött. Az unoka őrizte és remélhetőleg még ma is őrzi a műhely teljes berendezését. Kár lenne veszni hagyni ezeket az értékeket.
Kezdeményezések vannak már: a Kispesti Helytörténeti Gyűjteményben látható egy berendezett régi borbélyműhely. A múlt héten Szegeden töltöttem pár napot, ahol a Fekete Házban, egy időszaki kiállításon is láttam berendezett régi műhelyeket, például szabóműhelyt teljes felszereléssel, kalapos-műhelyt, mindenféle rejtélyes szerszámmal és eszközzel, régi vasalókkal, volt közöttük hatkilós is. Izgalmas, nagyon érdekes anyag látható ott. És akkor képzeljünk el egy utcát csupa régi műhellyel, ahová betérhetünk, megismerkedhetünk az akkori világ tárgyi valóságával, és ahol az eredeti tárgyak között, korabeli újságokat is olvasgathatnánk, a politikai-társasági híreket is megtudhatnánk. Időutazásunk felérne egy történelemórával, az így szerzett tudásanyag – én legalábbis így gondolom – ember-közelibb lenne, és könnyebben megmaradna a (diák)fejekben.
– Említetted, hogy több mint két évtizede kezdtétek el a mesterségeket fotózni. Hogy volt ez? Sétáltál, megpillantottál egy szép, régi cégtáblát, benéztél az ablakon és megtetszett, amit ott láttál?
– Tudatosan kerestem a helyszíneket. A mostani sorozat készítése közben előfordult, hogy egymást ajánlották a mesterek. Akad persze, aki kitessékel. Ez rosszul esik, de megértem. Aki nyitott, mesél az életéről, a szakmáról. Annak idején Bandi bácsi mutatta a megsárgult első adóbevallását 1935-ből, elmesélte, hogy fizettek nála pengővel, koronával, forinttal, a régi eszközeit használta és a vendég hajára még a huszadik század végén is kannából öntötte a meleg vizet. Érdekes sorsokat ismerhet meg az ember. Van, aki beleszületik a mesterségbe, van, aki később, már felnőtt fejjel vált. Akad, aki francia adót hallgat munka közben, és eredetiben olvas angol szerzőket. Van, aki főiskolát, egyetemet végzett, elindult egy pályán, majd azt elhagyva átvette, folytatta a családi mesterséget. Van, aki sajnálja, hogy nincs, aki folytassa a mesterséget, továbbvigye a műhelyt.
– Budapest kevéssé ismert részleteinek megörökítése volt a szándékotok a Zeke Gyulával készített A másik város című kötettel is?
– Gyulával akkoriban kezdődött közös munkánk, amikor ő a Budapesti Negyed kávéház történeti számát szerkesztette. A Bambiban találkoztunk először, mutattam a fotóimat, volt, amelyik megihlette, és szöveget írt hozzájuk. Aztán sokat kalandoztunk együtt a városban. Egyszer én hívtam fel a figyelmét egy helyszínre, máskor ő kalauzolt. Előfordult, hogy konkrét céllal indultunk, de nem jutottunk el oda, mivel véletlenül rátaláltunk valami érdekesre.
A Vas utcai ispotály is ilyen volt. Le volt zárva, bedumáltuk magunkat. Elvarázsolt minket a hely. Ott született a Magyarország című kép: egy lefolyó köré moha települt, és éppen olyan formája volt, mint Magyarországé a térképeken…
Egy ilyen romos, elhagyatott épületet, ami ráadásul kórház volt, körüllengenek az emlékek. Aki ott jár, szinte látja a köntösben járkáló betegeket és a látogatókat, amint a lépcsőforduló üreges korlátjába tömködik a titkon elszívott cigaretták csikkeit… Meglódul az ember fantáziája. Ezt csak a régi házakban érzem, az újak falai közül hiányzik az ilyen történetek, titkok lehetősége.
Gyulával a városnak egy másik arcát akartuk megmutatni, a ma már kevésbé ismertet, eldugott udvarokból, rejtett helyszínekről és részletekről adtunk képet és hírt az olvasónak.
Közös vonzalmunk a kávéház, a különféle kávés helyek ma megújuló világa is, ez ihlette a Kávézók kalauza című kötetünket (2005, Enciklopédia).
– Ahogy a Fények-mesterségek, az Eltűnő Budapest és A másik város anyagát nézem, szomorúságot látok-érzek a képeken. Mintha mindegyikben ott lengene valamiféle búcsúzás…
– Gyula szövegei néha tényleg melankolikusak, szomorúnak nem mondanám őket. Én meg, ha vonzódom az elmúláshoz, hát csak azért, mert a tárgyakon, az embereken és a falakon mindig látom az elmúló időt. Ha szomorúságot látsz, az rólad szól. Egyikőnk sem érezte szomorúnak magát a munka során. Hiszen éppen a megörökítés volt a célunk. Hiba lenne minden helyszínt, minden régi mesterséget az „eltűnésre ítélt” feliratú dobozba gyömöszölni, mindig megmarad valami, s vannak prosperáló műhelyek, üzletek is. Talán még jövőjük is van, hiszen egyre több az olyan kuncsaft, akinek különleges igényei vannak, aki igényli az egyéni törődést, és meg is tudja fizetni azt. Amúgy pedig minden eltűnik egyszer, jó esetben felvételeken megmarad.
Én is csak átmenetileg vagyok a város, Budapest vendége – nem is teszek márványtáblát az otthonom ajtajára. Az én időmben pedig megörökítem azt, amit fontosnak és érdemesnek tartok arra, hogy az utánunk következő generációk, a jövő vándorai is megismerjenek: hogyan éltünk, milyen volt Budapest a mi időnkben.
Szerző: Csider István Zoltán
Nyelv: magyar
Megjelenés helye: Budapest – A városlakók folyóirata
Megjelenés dátuma: 2007/9.
 |
|
|
|---|