 |
|---|
|
|---|
Minden valamirevaló könyv párbeszéd az elmúlással
– Első kérdésként logikusan s így persze sablonosan adódik: miképp találtatok egymásra?
F. A.: – Lassan. Én még bőven a közös munkánk előtt kezdtem el presszókat fényképezni és mindenféle vendéglátós helyeket fotózni, és ezekből a képekből nyílt is egy kiállításom 1989-ben a CEU-n. Sokat dolgoztam együtt Bodor Ferenccel, aki nagyon jól ismerte ezt a kávéházi és presszós világot, és aki nagyon korán, 1994-ben halt meg. Na és azután javasolta nekem Eperjesi Ágnes képzőművész barátom, hogy keressem meg Gyulát, hátha együtt is dolgozhatunk. Azt persze tudtam, hogy nem idegen tőle a téma, akkoriban jelent meg a Budapest Negyed kávéházi száma, amit ő szerkesztett.
Z. Gy.: – Az én változatomnak a lényege ugyanez, avval a különbséggel, hogy én nem tudtam Eperjesi Ági ajánlásáról. Amikor Aliona felhívott, hogy találkozzunk, arra gondoltam, és ez utóbb is valahogy így rögzült bennem, hogy hát meghalt szegény Bodor, mi meg, ez a kávéházas-presszós világhoz kötődő társaság, amiből utóbb a Magyar Kávéház Alapítvány (melyet Bodor Feri kezedeményezett) lett, összeálltunk időközben, és Aliona jön, mert ő is oda tartozik. Személyesen számomra az volt érdekes a dologban, mert hogy kő ki és miket csinál, azt nagyjából tudtam, szóval mi egy időben jártunk a bölcsészkarra, és volt közöttünk egy köszönőviszony, ami ha jól számolom, úgy húsz évvel előzte meg a tényleges megismerkedésünket. Amikor jött, beigazolódott a gyanúm, mondjuk ez Pesten, ebben a túl könnyen áttekinthető szociológiai és szellemiu térben nem meglepő fordulat, hogy igen, ő az, akivel húsz éve köszöngetünk egymásnak, ha összefutunk.
– Először a legendás Bambiban randevúztatok, ami miért is legendás?
Z. Gy.: – Hát mert ott randevúztunk. Amúgy meg egyike a város nem pusztán megmaradt, de ma is élő presszóinak. A presszókorszak évtizedei alatt is a legjelesebbek közt volt, s e jelessége és fontossága ma is megvan. A belsője egyedi, a hatvanas évek presszómodernizmusának szép példája. Fürdőző majolika-jelenetek a falon, kívánatosan koszos csipketerítők, egyforma vasvázas székek és asztalok, bordó műbőr pamlagok, egészen hangos és pőrén néma, csoportos és magányos törzsvendégség. Mindezeken től Bodor Feri egyik fő helye volt. Az állópultja elképesztő szépség, avval akartuk kezdeni a sorozatunkat, ám amikor Aliona hozzáfogott, a főnöknő majdnem kizavarta.
F. A.: – Igen, mert a fények épp jók voltak, te meg még nem értél oda. A főnöknőt pedig gyanús ajánlatokkal kínálgathatták akkoriban, mert kerek-perec megtiltotta, hogy ott bárki fényképezzen. Talán később ezért fordult a figyelmünk a külső terek felé.
Z. Gy.: – Igen, lehet. A Bambiba persze ma is járunk, mert aránylag ugyanolyan olcsó, mint régebben, van rántotta, lágy tojás, és az a jobbfajta szocialista presszókávé, ha valaki kiváncsi rá, hát ott még megtalálja.
– Ha jól tudom, nem csupán e könyv erejéig dolgoztatok együtt...
F. A.: – Igen, volt egy közös kiállításunk az Eckermannban is, a bécsi kávéházi sorozatomból, Gyula képaláírásaival.
Z. Gy.: – Aliona sokat dolgozott a francia nyelű kávéházi kötetem képein is, amelyben figyelmetlenségből sajnos még a neve sem szerepel. Itt most meg is követem érte. Részese a Saly Noémival készülő nagyobb kávéháztörténeti összefoglalónak is, és persze most, a kötet megjelenése óta is fotózunk együtt, túlságosan megszoktuk a közös városjárást, motívumkeresgélést, hogysem fölhagyhatnánk vele. Még nem tudjuk, mi lesz belőle, de csináljuk újra.
– Az albumban található több képnek már nincsen meg az "eredetije". Nem érzitek, hogy a könyvetek így párbeszéd az elmúlással?
Z. Gy.: – Hát, minden valamirevaló könyv párbeszéd az elmúlással. Az, hogy itt sok esetben ez tárgyilag is tetten érhető, magától adódik. Mutatja csupán a múlás statisztikai szelektivitását, véletlenszerűségét. De azt hiszem, nem ez a legérdekesebb, hogy megcsináltunk valamit, ami azóta már nincsen, mert lebontottá, elhordták, satöbbi... hanem az, amikor megvan még az a valami, csak kijavították, kifestették, "helyreállították". Ezekben az esetekben látszik, hogy a megtartásnak vagy a puszta állagőrzésnek ez a jóravaló hivatalos városépitészi törekvése is micsoda beavatkozás az időbe. Ez megvan, de nem úgy, nem egészen ott, és főként nem ugyanabban a tárgyi környezetben, ahol "eredetileg" volt, ez néha sokkal döbbenetesebb, szikárabb intés, mint amikor egyszerűen ledózerolnak valamit.
F. A.: – Igen, tudtuk, hogy sok minden hamarosan eltűnik, de nem feltétlenül az elmúlót üldöztük. A látvány volt a fontos, és minden kép úgyis egyszeri pillanatot rögzít. Mondjuk azért az nem gondoltuk, hogy a Semmi-kapu mögé ilyen házat építenek, vagy hogy a boríton látható csiga is ilyen hamar eltűnik.
Z. Gy.: – Nem tűnt el, csak visszahúzódott. Tipikus példája annak, amit az előbb mondtam. Kivágták mögüle a fát, ami nyomta kifelé a márványszelvényt, amit visszatoltak a "helyére", és a hiátusokat begipszelték. Most szép egyenes, már nem lóg ki a sorból.
– Hogyan dolgoztatok, hogyan "fordítódtak" szövveggé a képek?
F. A.: – Kezdetben, először mindjárt ott a Bambiban, voltak a képek, volt pár kép, amiket megmutattam Gyulának. Tetszettek neki, megihletődött általuk, és előjött hamar a kötet gondolatával. Azután együtt kezdtük el járni a várost, elindult a közös motívumkeresés, volt, ahová ő vitt el engem, és sokszor előfordult, hogy el sem jutottunk odáig, ahová indultunk, mert közben valami megállított bennünket. Így találtunk rá például a kiürített Vas utcai kórházra, onnan lettek a Magyarország és az Ispotály című képek.
– A Jelenkorban másfél éven át jöttek a kép–szöveg párosaitok. Aliona látta a szövegeket megjelenés előtt?
Z. Gy.: – Persze, mindig ő volt az első olvasóm. Kezdettől végig mindent átbeszéltünk. A megtalált motívumot még ott a helyszínen, azután az elkészült és megírásra kiválasztott képet, mert mindenről több kép készült, több jó kép, és akkor dönteni kellett, hogy melyiket írjam meg, és amikor elkészült a szöveg, Alionának vagy tetszett, vagy szólt, hogy ez meg ez, voltak javaslatai.
Nem emlékszem olyan esetre, hogy a végén ne jutottunk volna teljes egyetértésre, meglehetősen összecsiszolódott a látásunk, a gondolkodásunk.
A megjelenés előtt például szó nélkül mutattunk rá mind a ketten ugyanazokra a kép–szöveg párosokra, hogy ezek maradjanak ki a kötetből.
– Miért vártatok ennyi időt a kötet-formában való megjelentetéssel?
Z. Gy.: – Kényszerű okokból, nem volt köze a tárgyunk belső időigényéhez. Magam három és fél éven át Hollandiában éltem, Alionának is más dolgai akadtak, így nem tudtuk hatékonyan mozgatni az ügyet. De cseppet sem bánjuk, olyan fordulatok, olyan jellegű elmozdulás következett be a város életében épp ez alatt az idő alatt, ami már történetileg is érzékelhető távolságot teremtett, s ez, úgy gondolom, a kezünkre játszik. Az új város- és létélmény korábban ismeretlen szellemi és térbeli helyzeteiből másképp látszhat és olvasódhat A m á s i k v á r o s, mint a négy-öt évvel ezelőttiekből.
– Aliona! Visszamész néha a változásokat is megörökíteni? Azokhoz esetleg nem készülnek szövegek?
F. A.: – Igen, foglalkoztat a gondolat, de nem indultam még el. Egymás mellé lehetne tenni valóban az így elkészült képeket, de ez már csak vizuális kaland lenne, nem igényelné a szöveget. Tíz, vagy ötven év múlva érdekesebb lesz, majd meglátjuk.
Z. Gy.: – Igen, ötven év. És majd írja meg más. Azután meg, mindaz, amit e képek kibontottak bennem, kis is merített egyfajta megközelítési módot, több ilyen szöveget – egyenlőre legalábbis – nem írok.
– Ennek a könyvnek minden lapján átsüt a város ismerete és szeretete. Ütközik múlt és jelen – ehhez itt kellett felnőni is...
F. A.: – Igazad lehet, vendégként ezt így nemigen lehetett volna megcsinálni. Mi viszont mindenestől budapestiek vagyunk.
– Érdekes módon emberi alakokat nem láthatunk a fotókon...
F. A.: – Igen, ez egy 'embertelen' könyv. Az egyik képen feldereng ugyan az én árnyékom, a hátsó borítón pedig mindkettőnk sziluettje. A kötet külleme egyébként Czakó Zsolt munkáját dícséri.
– Különös kapcsokat érzek a képek és a szövegek között, mindtha egyik a másik nélkül nem is létezhetne...
Z. Gy.: – A város maga, a hozzá való közeli viszonyunk a legfőbb kapocs. Boldogok voltunk végig, hogy ez csinálhattuk. Mindemellett azt gondolom, ezúttal még Alionával is vitatkozva, hogy van azért valami egyenlőtlenség is ebben, ami a kétféle anyag sajátszerűségéből következik. A kötet képei megállnának magukban is, ám a szövegek a képek nélkül csak lebegnének furcsán. De ez természetes is, hogy így van. Először a szemünket nyitjuk ki, az irodalom csak később, viszontagságok után érkezik...
Szerző: Karafiáth Orsolya
Nyelv: magyar
Megjelenés helye: KÖNYVHÉT VII.évfolyam 19. szám
Megjelenés dátuma: 2003. október 2.
 |
|
|
|---|