 |
|---|
|
|---|
– dokumentumérték, regényes részletek, bogarászhatóság –
(...)Edmund Husserl és Alfred Schütz után é l e t v i l á g nak (Lebenswelt) hívják azt a tudásfajtát a társadalommal és a kultúrával foglalkozó tudományokban, amely az embernek a világba való beágyazódását segíti. Rám szállnak az előttem járók tapasztalatai, alakítják és formálják tudásomat a világról, amelyet később én adok ugyanúgy tovább, passzívan és aktívan, az utánam következőknek. Kozmosz lesz a Káoszból, Helyek a házakból. Nincs ebben semmi különös, így megy ez már (feltehetőleg), mióta ember az ember. Az sem új dolog, hogy ez a tudás reprezentálható, elég, ha felidézzük Vermeer Delf-ti utcarészletét, vagy mondjuk a hajnali háztetők leírását Ottlik kisregényében. Kérdés persze, hogy az így nyilvánossá tett tapasztalat mennyire őrzi meg integritását, teljességét. Nyilván csak részben: újabb adalékokkal egészül ki, változik a kép. Ki többet tesz hozzá, mert többje van, ki kevesebbet, mert ismeretlen azon a tájon. Mint én is, például, Aliona és Lugo legtöbb képének helyszínén. Nem ismerem ezeket a helyeket, nem jártam még ilyen bababoltban, sem hegedűboltban, cipésznél és szabásznál, s a vasöntödékben (?) sem vagyok otthon. Ez az Eltűnő Budapest a mindennapjaim számára inkább múlt már, mintsem befejezett jelen. Jelenvalóvá az ő fotográfiáik által vált, válik. (Megyek a hetes buszon, nézem az albumot, majd egyszer csak szembe jön velem a 69.oldal Drogériája a Kossuth Lajos utcában.)
Hiba volna azonban azt állítani, hogy csak a dokumentumértéke miatt kell megnézni ezt a kiállítást. Nemcsak fontosak a látható felvételek, életadóak, de jók is. Sőt, éppen attól fontosak, hogy jók, hogy tele vannak figyelemfelkeltő, szinte regényes részlettel, Roland Barthes kifejezésével szólva, p u n c t u mmal. Az előbb említett kép talán akkor is érdekes volna, ha csak a neon-tipográfia különböző színeiben fürdő esti utcát látnánk, ám nekem attól az idős nénitől lesz valódi, aki a második emeleti erkélyének ajtajában áll és néz, valószínűleg minket, a fotóst. Biztosan sokat mondana "önmagában is" az a másik felvétel, amelyik egy némileg eklektikusan berendezett sivár szobát ábárol ( linóleum, tonett fogas, halogén fénycső, nyolcvanéves írógép, villanyóra), ám báját, a ránk tekintő kétszer két szempár adja; az egyik tulajdonosa egy az ÁPISZ-ban talán még ma is megtalálható "gondolkodó" majomplakát, a másiké egy tavasziasan öltözött (papucs, harisnya nélkül, vékony, egykor divatosan mintás szoknya, rövidujjú, gépi-kötött műszálas blúz) ősz hajú nénié, nyilván a plakát kiválasztójáé.
A fenti képaláírásokból talán világossá vált két nagyon fontos jellemzője Aliona Lugo képeinek. Az egyik, hogy Budapestet embereken keresztül, emberien mutatják meg. Szinte minden képen szerepelnek ránk tekintő férfiak vagy nők, ha máshogy nem, hát a falra szegezett posztereken (például a gombosnál). Vagy ha így sem, akkor valami felirat utal rájuk, s z a b o t t á r a k az esernyősnél, B o d n á r c i p é s z függönybe horgola, esetleg egy épp csak lerakott tárgy (fogason lógó szemüveg a b o r b é l y
m ű h e l yben). Azért fontos ez, mert a Város másik nagy fotográfusának, Lábass Endrének a képein alakok legfeljebb a környezetbe olvadva jelennek meg; más is az elmúlás hangulata nála. A másik jellegzetesség a bogarászhatóság. Nagyon sokáig nézegethetők e felvételek, mindig talál a szem valami újabb felfedeznivalót, valami újabb megörökítettet. (Nekem az egyik legnagyobb reveláció a reklám-neonok grafikájának vonal-kultúrája. Lehet, hogy a szecesszió és az art deco után ezt is fel kellene fedezni?) Talán ettől van, hogy számomra a legintenzivebb képek nem is az épület- vagy intérieur-fotók, hanem a csendéletek. Ezekben ugyanis koncentrálódnak és főszereplővé lépnek elő a máshol szétszórtan, a tér részletekén megtalálható tárgyak. Itt elvesztik elrendezésük alkalmankénti esetlegességét, és szinte sugároznak egy-egy életformát.
Szerző: Horányi Attila
Nyelv: magyar
Megjelenés helye: Magyar Narancs / Kultúra
Megjelenés dátuma: 1994. szeptember 22.
 |
|
|
|---|