Kérdem Alionát, mi az, hogy fotogram. Elmagyarázza – annyit értek meg belőle, hogy valamit lerak az asztalra, aztán hol van fény, hol meg nincs. Talán mégis a lényeget mondta le? Nézem például ezeket a csillagokkal dolgozó hősöket – nagynak látszanak, nagyon nagynak, mítikus óriások, épp most rakják össze a világot, teszik a helyükre az égitesteket, kicsit igazítanak a távolságokon, csiszolnak rajtuk egy utolsót valami óriá-ronggyal. Világosság. Nézem ugyanezeket – Uramisten, ezek a megtört kis testek, ezek az alig egyben lévők, ezek az éjszakába meredő rabok, apánk a lágerben, legjobb barátai a másikban, a könnyektől néha kettőt lát az ember, a csillagok robbannak, változnak madárrá, változnak virággá, változnak emberré és viszont, tükrök, hasadások – sötét, sötét. Nézem a csillagközi artistákat, a boldog merülés könnyed mámorát, krétai atléták emléke karcsú vázaképen – és a vetődést a huszadik emeletről, hátráló szemtanúkkal. És nézem ezeket az összeforrt testűeket, akik együtt kémlelik a végtelent, indulnak, lendülnek, táncolnak – nézem, dehát mi van? A szétválás, a menekülés, az anyaméhből kétfelé tekintő ikrek, egy szív kétféle lüktetése, piszok aritmia, nincsen megoldás. A nő, aki küld és nem enged, a férfi, aki megy és marad. Mindegyik, de tényleg mindegyik képének van két ellentétes olvasata. ( A többi köztes számtalanról szó se essék.) „Lágy vonal“, mondja Aliona mosolyogva, ez lesz a címe. Nézem ezeket a lágy vonalakat, meg kéne kérdeznem, mi az, hogy vonal: ami megoszt vagy ami összeköt? A lágyság, azt már tudom, mi. Az egy mosoly, ami meg tud maradni, ha van fény, ha nincs. Ha nincs, csinál.
Szerző: Saly Noémi
Nyelv: magyar
Megjelenés dátuma: 2001
|
