Várkonyi Benedek

Porladó idők
Élet és Irodalom LII. évfolyam 34. szám, 2008. augusztus 22.

Frankl Aliona fotóművésszel Várkonyi Benedek készített interjút

- Legújabb könyvében a múltat idézi föl, és megjeleníti az elmúló dolgokat. Az eltűnő mesterségeknél az emberek érdeklik vagy a tárgyak?

- Mind a kettő nagyon fontos: az arcok is és a munkaeszközök is. És természetesen a környezet, amelyben a mesterek dolgoznak. Előfordult, hogy legelőször egy gépnek vagy szerszámnak a részlete ragadott meg. Vannak olyan szerszámok, amelyek másutt már nem is léteznek, csak ezeken a felvételeken. Ugyanakkor ezek a mesterek ebben a környezetben, a műhelyükben töltik életük nagy részét.

- Az a fontos, hogy ezeknek a javarésze letűnt mesterség? Jelvény-, szikvízkészítő, babaklinika - ebből inkább a múlás érdekli, a világ változása, azaz hogy mennyire anakronisztikus dolgok léteznek körülöttünk és bennünk? Vagy csak a dolgok, az emberek élete az érdekes?

- Éppen azért érdekelnek, hogy ami eltűnik, az azért meg is maradjon. Mert ma már sokkal inkább az eldobhatóság jellemzi az életünket. Az utolsó tévészerelő, akit lefényképeztem, bezárt. Ma már senki sem viszi javíttatni a tévéjét; megvesszük a dolgokat, eldobjuk, és jön a következő. Megjegyzem nem minden múltidéző mesterség van eltűnőben, hiszen akadnak kuncsaftok, akik igénylik és meg is tudják fizetni az egyéni törődést. És vannak olyan mesterségek, amelyek viszont éppen most élednek fel.

- Akkor mindez emlékműállítás volna a kézműves világnak? Amikor még fontos volt a kézi munka, a míves tárgyak elkészítése?

- Lényegesnek tartom, hogy fotográfiákon megmaradjon az, hogyan néznek ki a műhelyek, a mesterek, milyen munkaeszközöket használnak. Amikor ezek a műhelyek bezárnak, akkor a tárgyak többnyire szétszóródnak.

- E képek között vannak bizarr pillanatok: ahogyan például babafejek sorakoznak az állványon, vagy ahogy koszlott párnák lógnak a paplankészítő cégéreként. Készakarva találja meg ezeket, keresi őket, vagy egyszerűen ilyen a valóság?

- Nem érzem bizarrnak, én így látok. Nyilván kiragadom a térből e mozzanatokat, ezeken akad meg a pillantásom. Emblematikusan jelzik az adott szakmát, rögtön tudjuk, hol járunk, miről van szó.

- Ismerjük képeit a házakról, házfalakról, kávéházakról, melyek mind-mind Budapestet mutatják, s ezek a mesterek is mind a fővároshoz kötődnek. Budapesti képeket készít? Vagy ha másutt élne, akkor is ezeket fényképezné?

- Kifejezetten budapesti képeket készítek, Budapest fotográfusa vagyok, és a régi világok érdekelnek. Nagyon érdekesek az új helyek is, azonban a régi házakon ott vannak a történetek.

- Ahogy a házak történeteket mondanak el, ugyanúgy a mesterségekről, mesterekről szóló képek is?

- Nagyon remélem. Van, akivel hosszasan el lehet beszélgetni, van, aki elmondja az élete történetét, vagy elmeséli a családfáját. De ha az ember fényképez, akkor mint fényképész van jelen. Amikor El Kazovszkij temetésére utaztam, találkoztam egy művészettörténésszel, aki azt kérdezte, fogok-e fényképezni. Azt feleltem, hogy nem, mert én most ott teljes valómmal szeretnék jelen lenni. Ha fényképezek, akkor nem veszek részt az eseményen, és most azért megyek oda, hogy emlékezzem, búcsúzzam, és nem azért, hogy látványokra vadásszam.

- Sok kávéházat fényképez. Mi az érdekes bennük? Az, hogy a régi időket idézik azok is, vagy éppen a mai élet fontos bennük?

- Persze, van ebben múltba menés is, a kávéházak a társasági élet tereit jelentették és jelentik ma is. Ahogyan régen például az ügyvédeknek, henteseknek megvolt a maguk kávéháza, úgy ma is kezdenek kialakulni a törzshelyek. Ezek megint életre keltek.

- Igen, de például a plázák is közösségi helyek, és mintha azok mégsem érdekelnék. Miért?

- A pláza-kávéházak megkerülhetetlenek, mert léteznek, és szerintem jó is, hogy vannak. Mert aki elmegy oda vásárolni, és eltölt több órát egy ilyen központban, annak jó leülnie és megpihennie. De ez a kávéház nem ugyanaz. A hagyományos kávéházak, azonkívül, hogy nyilvános terek, intimek is, számomra ezért fontosak.

- Túlzás volna azt mondani, hogy a házak, mesterségek, kávéházak, a múlt, Budapest - mindez egységet alkot?

- Egységgé a város teszi őket, és a személyem, hogy én miként látom. Igazából ezek szeletek, amiknek a nyomába eredek, de végül is én fogom össze őket.

- Azt lehet érezni sok-sok képén, hogy kedveli a tradicionális világot, a jól bevált dolgokat. Az embernek az az érzése, mintha ezek a témák nem is volnának valók digitális fényképezőgépre, hanem csak klasszikus filmesre. Művészi nézőpontból lát különbséget a hagyományos és a digitális fényképezés között?

- Amikor filmre fényképezek, beállítom, megnézem, kivárom a pillanatot, és exponálok. Régebben egyetlen kockát exponáltam. Mostanában, a biztonság kedvéért már többet. A digitális fényképezésnél elkényelmesedhet az ember: lehet kattintgatni, számtalan képet készíteni egyetlen látványról akár, azonnal visszajelzést kapunk, megnézhetjük, korrigálhatjuk. Ezért azután hajlamossá válhatunk arra, hogy nem is gondoljuk úgy át a képet. Ez persze előnyt is jelenthet, nem beszélve arról, hogy kihagyható a filmhívás, a labormunka, a nagyítás, a képeket a számítógépbe töltve azonnal módosíthatjuk, változtathatunk rajtuk igényeink szerint. Tény, hogy sokkal gyorsabb, olcsóbb és kényelmesebb. Szerintem ez mindenkit befolyásol, aki fényképez. Egészen más egy régi, hagyományos géppel dolgozni, mint egy modernnel. A fotografálás alkotói folyamata nem egyszerűen abból áll, hogy az ember odamegy, és kattint egyet, mint ahogy az a köztudatban gyakran él. Én úgy gondolom, és úgy is élem meg, hogy ez komoly agymunka is. Nagyon oda kell figyelni, mert az embert könnyen elsodorja a mennyiség. Én akkor csinálok képet, ha látom és úgy érzem, hogy azt meg kell csinálni. Megjegyzem, én továbbra is filmre készítem a munkáimat, de feltétlenül szeretnék élni a modern technika lehetőségével, és ha nem is teljesen áttérni, de párhuzamosan használni a digitális és a hagyományos technikát.

- Készít fotogramokat is. Azok hogyan kerülnek a házak, portrék, mesterségek közé?

- Az egészen másfajta alkotói folyamat. A többi esetben adott a valóság, amit az ember megörökít. Persze az sem mindegy, hogyan, mert mindenkinek rajta van a személyisége és a kézjegye az általa készített fotográfián. A fotogram pedig belőlem való szelet, egy általam teremtett világ. Képzőművésznek készültem, rengeteget rajzoltam, ez volt a kapcsolatom a világgal. Később elkezdtem fényképezni, és éjszakánként vagy festettem vagy nagyítottam. Fotogram-sorozatokat akkor kezdtem el készíteni, amikor megszületett a lányom, és mint kismama az ő igényeihez, idejéhez alkalmazkodtam, több időt töltöttem otthon. A fotogram egészen más világ.

- Föltűnő, hogy képeinek jó részén egyáltalán nincs ember, viszont sok házat, követ, szobrot látni. Miért van ez?

- Talán furcsán hangzik, elvonja a figyelmet arról, amit mutatni akarok a városból. Legalábbis ebben a sorozatban. Az ember átmeneti a környezetében. Maga alakítja, de mégiscsak átmeneti.

- De a házak se örök dolgok; egyik képén éppen az Ó utcai összeomlott ház romjai látszanak, s ez a mulandóságot sugallja. Úgy gondolja, hogy mégiscsak örökebbek, mint az ember?

- Mindenesetre hosszabb életűek. A régi épületeket készen kapjuk, alakítjuk ugyan őket, de mi kerülünk bele a történetükbe, és többnyire túlélnek minket.

- De nem az ember a fontosabb? Vagy ezek a kövek hordoznak valami emberit, akár korokat, akár tapasztalatokat? Én az gondolom, ezek csak kulisszák, díszletek az ember számára.

- Díszletek, de jelen van benne az ember, miközben nem látható a képen. A feliratokat a falakon, magukat az épületeket is emberi kéz alkotta.

- A képekbe bele vannak foglalva történetek, amelyeket nehéz szavakkal elmondani?

- Van olyan, amelyikhez konkrét történet tartozik, van, amelyikről nekem jut eszembe történet. És vannak olyan felvételek, amelyekhez történeteket írtak, és így, párban jelentek meg.

- Hogyan születnek meg ezek a "kép-történetek"? Fölkutatja őket, vagy ahogy jár a kövek között, egyszerűen csak észreveszi?

- Észreveszem. Meglátom, mert látni akarok, miközben nézek. De a történet nincs készen. Sok mindentől függ, hogy milyen lesz: például a hangulatomtól, a fényviszonyoktól. A Balettintézet oszlopait díszítő angyalok észrevétlenek. Egyszer ott álldogáltam, és megláttam, hogy a nap végigpásztázza őket, s ettől fölélednek. Ezt fényképeztem le. A huszonnégy órából csak néhány percig süt rájuk a nap, ez a néhány perc is hozzátartozik az ő történetükhöz. A kép erről szól, arról a pár percről, amikor felélednek. Ebben persze az is benne van, ahogyan én látom őket. Tény, hogy a róluk készült fotográfiát szemlélve egyik nézője sem ismerte fel a helyszínt, nem tűnt fel létezésük, holott esetleg nap mint nap elhaladt alattuk.

- Akkor a "kőportré" és az emberekről készült portré elkészítése hasonlít egy kicsit egymásra?

- A portrénál kivárom a megfelelő pillanatot, ha ez lehetséges. Nem mindig van erre módom, de alkalmazkodom a másikhoz, mert tiszteletben tartom. Előnyös képet akarok készíteni, de nem hazugat. Amennyire lehet, megpróbálok megismerkedni az arcával, vele magával, mert az a szándékom, hogy ő maga benne legyen a portréban. De előfordult olyan is, hogy két percem volt a kép elkészítésére. Ennyi idő alatt kellett megoldanom az egészet. Szeretem, ha egy kicsit megismerkedhetem a másikkal. Ha erre nincs mód, akkor nincs bennem az a jó érzés, hogy ezt épp így szerettem volna.

- Ez a két világ - a mozdulatlanságé és a portréé - nem szokott találkozni? Például hogy egy romos házfal mellett vagy egy udvarban van ember is? Mert ez a kettő mintha összetartoznék.

- De, folyamatosan találkoznak, csak én megvárom, amíg az emberek kivonulnak a képeimből. Mert ha rajtuk volnának, akkor az embert fényképezném, ő jelenne meg. Ilyenkor mellékesen megjelenik a környezet is, ami közben persze egyáltalán nem mellékes. A városról szóló képen az embert látom, pedig nem azt akarom. A környezet, az épület, a szobor adja az állandóságot. Voltak olyan érzéseim, hogy vándor vagyok a város életében. A lakásajtómra soha nem raktam ki névtáblát. Úgy gondolom, én vagyok az átmeneti a lakás vagy a ház életében. A háznak története van, én pedig belekerültem, és így részévé váltam.

- Mindezt akkor kettős szemmel lehet nézni: az egyik a környezet története, a másik pedig a benne lévő emberé. Mintha a környezet kicsit mindig jobban érdekelné, mint közvetlenül az ember. Miért?

- Ha valakinek a lakásában körülnézünk, az a lakás mond valamit arról, aki benne él. Nem kell feltétlenül őt is belefotóznom ahhoz, hogy elképzelésem legyen arról, ki lakik itt. Így nem annyira közvetlen az élmény, szűrőn keresztül érkezik.

- Miért szereti inkább a régi hangulatokat árasztó világot, az Andrássy utat, az oszlopos házudvarokat?

- Ez egyszerű: ezeken láthatóan és nyilvánvalóan rajta van az idő, ami a modern házakon nincs. Egy betonház valószínűleg soha nem lesz olyan, mint a régiek. Nincs karakterük. Azokon nincs idő, nincs történet és nincs változás. Engem nem mozgat meg. Ezekről a házakról nem tudnék ilyen képeket csinálni.

- Azt a világot nem lehet elmondani?

- Azt csak emberekkel tudom elképzelni. A lakótelepi élet a benne lakókkal - ez jó szociofotó-sorozattal mondható el. Máskülönben ott nincs játéka a térnek. A régebbi környezetben sokkal gazdagabbak az egymásra rakódott időrétegek.

- Itt furcsa paradoxont látok: az ön képein mozdulatlanság van, és közben mégis az idő érdekli?

- Mozdulatlanság van; de például a Báthori utca és a Vadász utca sarkán egy sellő őrzi a glóbuszt a falon. Már felújították, most sima és ép testtel feszül a ház falának, azonban amikor lefényképeztem, a képen látszik, hogy a sellő arca teljesen eltorzult. Látható volt rajta az idő és a mozgás. Hallani lehetett, ahogy zabálja az idő a szobrot, pergeti le róla a követ. Amikor ilyen régi falat vagy szobrot látok, akkor az számomra mozgásban van.

- Ha egy teret látunk, és az idő is látszik, akkor ez dokumentálás, vagy pedig közben történetet ír a képeivel?

- Még a régi Gozsdu-udvarban ismertem egy öreg fodrászt, Bandi bácsit, csináltam róla képeket. Azóta meghalt, és azt a részt lebontották. Volt ott egy ötvös is. Engem mindig lenyűgöztek az ilyen régi boltok; a mesterek reggeltől estig ott voltak, ott öregedtek meg, ott élték le az egész életüket. És többnyire nem újítottak, Bandi bácsi is teáskannából öntötte a vizet a kedves vendég fejére, úgy mosta meg, és mindig ugyanazokat a teveszőr ecsetjeit használta. Ezekhez a világokhoz kötődöm, mert ismerek benne sorsokat, életeket. Mindezt dokumentálom, de mondhatjuk azt is, hogy a történet íródik.